Kiugrott egy-másfél napra anyu, és egy nagyon tökéletes laza kreuzbergi napot töltöttünk el. Végre kisütött a nap, ez volt az első meleg tavaszi nap, és mindenki kivonult a szabadba, úgyhogy élvezhettük az élettel teli Berlint. Az egész nagyon laza és gondtalan volt, nem volt semmi amit feltétlenül meg kellett volna nézni, hanem csak sétáltunk és örültünk a napsütésnek.

Először elmentünk a török piacra a Maybachuferre:

Aztán kiültünk a Café Marx teraszára kávézni:

Körbenéztünk a szomszédos Görlitzer parkban:

Bekukkantottunk a Markthalle IX-be – egy kiüresedett vásárcsarnokba újra életet próbálnak lehellni a kreuzbergi polgárok, szép ötlet, de a török piacot akkor sem übereli, összehasonlíthatatlan : P

Elmentünk a Bethanienhez – ez nagyon érdekes, egy régi kórházat átalakítottak a 70-es években (!) művészeti központtá, zeneiskolával, kiállításokkal, stb. Mellé tartozik egy foglaltház (New Yorck 59), aminek van kis közösségi kertje is.

Sétáltunk a kanálisnál

Múzeumoztunk egy kicsit – J.H. Meyer installiációját, egy ukrán realista fotóművész, és 30-as évekbeli berlini grafikusok kiállítását láttuk. 

Naplemente a Spree partján Oberbaumbrückénél a hajóknál, egy pohár sör Sofiában a Schlesisches tornál, aztán este vacsi a Manouche-ban, a francia creperie-ben, aholt isteni galette-et és crepe-et lehet enni, az egyik pincérfiú pedig magyarul szólt hozzánk (de nem magyar), és még be is tett valami magyar kabaré-swing zenét nekünk : )

//Igazából mindegyik egyenként megérne egy-egy bejegyzést, mert nagyon érdekesek, de az most túl sok lenne//

Ezzel a bejegyzéssel már nagyon régóta jövök, csak valahogy elmaradt. Vigyázat, hosszú lesz.
Még február elején a City óra keretében voltunk egy városi sétán Prenzlauerbergben, mivel itt történt a legtöbb változás az elmúlt 40-50 évben, és itt lehet a legjobban lekövetni a városfejlődési-társadalmi folyamatokat.
A túra a People’s history of Berlin része volt, amit egy fiatal lelkes szociológus phd-s srác vezet, teljes önerőből, személyes indíttatásból, mivel itt nőtt föl. Utánanézett rengeteg háttértörténetnek, régi képeknek, dokumentumoknak, térképeknek és magával hordozza egy nagy mappában, hogy bemutassa őket. Ő “radical walking tour”-nak nevezte el ezt a műfajt, hogy az általános idegenvezetős sétáktól eltérően, ahol főleg a látványosságokról, az épületekről, és építtetőikről van szó, itt a városrészeknek a társadalomtörténetét meséli el, és hogy milyen társadalmi folyamatok játszódtak le, amik során kialakult az,amit látunk. Nekem nagyon tetszett ez a típusú túra, hogy ilyet én is szívesen csinálnék – de úgy tudom csinálnak ilyet elegen (pl.budapestbeyond).

Prenzlauerberg ma a legtöbb felújítási projekten átesett, legdzsentrifikáltabb városrész Berlinben. Jelenleg ez az egyik legdrágább belvárosi negyed, széles felső-középosztállyal, design üzletekkel, éttermekkel, óvodákkal és kisbaba boltokkal. Úgy is nevezik páran, hogy Pregnancy Hill, mivel itt a legmagasabb Berlinben a termékenységi ráta. : ) Úgyhogy amikor megláttam ezt a boltot, nagyon megtetszett, hogy milyen jól leírja az itt lakó közösséget.

A Senefelderplatzon volt a találkozó, ahol megtudtuk, hogy Prenzlauerberg száz évvel ezelőtt (és azelőtt) még egy munkás negyed volt, nagyon nagy szegénységgel. Az első polgári akciók helyszíne a Kollwitzplatz volt, Kollwitz házaspár után elnevezve, akik közül Karl orvosként (ingyen) segítette a szegényeket, Kathe pedig megfestette a munkásokat és életüket. A Kollwitzplatzon volt továbbá a első berlini közösségi ház, ahol  a magánszférájukon kívül eltölthették a lakók a szabadidejüket, és  közösen tevékenykedhettek. // Ma már ökopiac szokott lenni a Kollwitzplatzon, maj megnézem, hogy milyen.//
Elmentünk a Kulturbrauereihoz, aminek szintén érdekes a története, szerintem a kreatív kulturális fejlesztések egyik klasszikus esete. Eredetileg Schultheiss sörgyár volt a 19. században, itt termeltek a legnagyobb mennyiségben sört, aztán a szokásos történet, 30-as években gazdasági válságban megcsappant a termelés, a 70-es évekre pedig becsődölt. Ekkor jöttek a művészek, befoglalták alkotótérnek, és szépen lassan kiharcolták maguknak, hogy intézményesüljön. Ma már rendesen felújították, átalakították, és egy óriási kultúrközpont lett belőle, galériával, klubbal, mozival, színházzal, közösségi terekkel. A pontos folyamatokat nem ismerem pontosan, de utána akarok járni, nagyon kiváncsi vagyok rá.
Végigmentünk a Kastanienalleen, ott a Prater, ami munkás mozgalmi és szórakozóhelyből kinőtte magát trendi sörkertté és színházzá, meg a Morgenrot foglaltház, ami egy balos könyvesboltból (ahol az összes baloldali, anarchista egyéb radikál irodalmat be lehet szerezni állítólag) és egy kávézó-kocsmából él meg, ami a kis kedvencem Pbergben, (vasárnap svédasztalos brunch van kvázi-becsületkasszára 5-9 euro között el lehet dönteni mennyit szeretnék fizetni érte). Azért is szeretem, mert a Kastanienalleen már csak menő trendi bárok vannak (emiatt Castingallee is a gúnyneve), de ez még barátságosabb.
Ezen a környéken benéztünk egy udvarba, ahol az egyik utolsó romos állapotú ház áll, (szinte minden fel lett újítva már), amiről azt a történetet tudtam meg, hogy a 19. században a városújító Hobrecht úgy tervezte ezeket, hogy a párizsi élményeivel ellentétben, ahol inkább szegregált negyedeket tapasztalt meg, inkább egy házban lakjanak a különböző társadalmi rétegek, hogy integráltabb városrészek jöhessenek létre, de sajnos ez nem jött be, mert akinek volt pénze az kiköltözött a nyugaton lévő Charlottenburgba.
Az utolsó állomás Zionskirche volt, ami pedig az NDK-s ellenállási mozgalmak helyszíne volt, ugyanis Pberg Kelet-Berlinhez tartozott, és a 80-as években itt meg Friedrichshainban szerveződtek leginkább a fiatalok. A Zionskirchéhez tartozott egy nyomdaépület, ahol kialakítottak egy underground könyvtárat, az Umwelt Bibliotheket, itt lehetett beszerezni a tiltott nyugati irodalmat, meg szamizdatot nyomtatni. Gyűléseket pedig a templomban tartottak, mivel az NDK-ban az egyházi intézmények szabadak voltak, abba nem szólhattak bele a hatóságok.

A legjelentősebb városfejlesztések aztán a 90-es évektől kezdődtek igazán, erről a srác sajnos nem magyarázott sokat. Mindenesetre szerintem tök jó pontokat mutatott be, a közösségi ház, a kultúrfejlesztés, meg a fiatalok ellenállási mozgalma mind hatással voltak a társadalmi változásokra.

Ez csak a Kollwitz kiez volt, Prenzlauerberg ennél nagyobb, de ez a legfelkapottabb része. Sokat magyarázott a srác a berlini dzsentrifikációról, de arra majd egy másik bejegyzésben kerül sor.

Sokan mondták, meg én is gondolkodtam rajta, hogy a blogon csupa jó dolog van, ami azért van, mert csak a jó dolgokról írtam, a rosszakról minek írjak, nem érdekes, pedig az is ugyanúgy része az itt létemnek, így teljes a kép. Mondjuk olyankor nem is gyűltek nagyon a bejegyzések.

Mert hogy a tél nagyon nem volt jó sajnos. Így utólag jobb is írni róla, mert már elmúlt, de eléggé nehéz volt átvészelni. Miután januárban visszatértem a családi és baráti otthon melegéből, pár napig még tartották bennem a pozitív energiákat a Virágék, amikor meglátogattak szilveszterre. Aztán átköltöztem és szomorúan tapasztaltam, hogy ebben a lakásban mindenki külön éli a kis életét, az egész a kollégiumi élet és az 512 teljes ellentéte, a tetejébe tél volt, szürke, hideg, fúj, és eléggé elvesztettem a lelkesedésemet, ezek nem voltak boldog berlini idők.

Pedig közben meglátogatott Marta és Martina a táborból, velük alterturistáskodtunk nekem már megszokott helyeken, akkor az feldobott. Voltam sok koncerten, Sárival meg Gergővel tartottunk magyar estet a többieknek, az egyik legjobb élmény pedig a prenzlauerbergi túra volt, nemsokára meg is írom, mi mindent tudtam meg a városrészről.

Jön a tavasz, jönnek az utcazenés bolhapiac vasárnapok megint, éljen!

Megjött a Dóri, úgyhogy a főzős alkalmak egy kicsit felpörögnek, juppii. Be is vásároltunk a kedvenc kis orosz boltomban a közelben, és elkészítettük életem első borscs levesét, ráadásul nagyon kreatív módon, mivel elfelejtettünk tejfölt/tejszínt venni, úgyhogy forró tejjel higított mackó sajtkrémet kevertünk bele, és nagyon finom lett : )
Reggelire pedig másik ínyencség a helyi túrórudi, amire szintén az orosz boltban találtunk rá: Quarki! : D

Elkezdődött a vizsgaidőszak (már egy ideje), és nekem is lassan itt az ideje, hogy teljesítsem az egyetemi kötelességeket, és megírjam a beadandóimat. Gondoltam nem ártana egy kis környezetváltás ahhoz, hogy koncentráltabban tanuljak, úgyhogy fogtam magam és kipróbáltam a Humboldt központi könyvtárát, már amúgy is régóta tervben volt.

És megtette a hatását. Az épület monumentális, a vonalkód ablakaival nem igazán barátságos, sőt, egy csöppet ketrec benyomása van – még ha ránézésre a minősége és az építészete nagyon magas színvonalúnak tűnik -, de nagyon érdekesnek találtam. Na de belülről, húúúú!!! Miután pár perc után kiigazodtam a ruhatári szekrények kártyás rendszerén, bevetettem magam a ketrec belsejébe, hogy találjak egy szimpatikus olvasótermet. Találtam is, de nem nagyon volt választási lehetőség. Ugyanis az egész egy nagy olvasóterem, az emeletek páholyként, lépcsőzetesen, fokozatosan helyezkednek el egymás fölött egy légtérben, így mindig le lehet látni az eggyel lejjebb lévő szintre és át a szemközti oldalra.

A panoptikum abszolút működik, félelmetes. Én a harmadikon ültem (milyen érdekes, hogy az első sorban találtam üres asztalt), ráláttam rengeteg asztalra, amik telis teli voltak könyvekkel, jegyzetekkel, laptopokkal, nagyban tanuló egyetemistákkal. Hihetetlen mennyire képes befolyásolni a környezet. Én a legelső pillanatban pozitívnak és ösztönzőnek éltem meg, de közben meg ott van tényleg az a szuperfegyelmező hatás, hogy mindent látsz és téged is ugyanúgy látnak. Felülről és szemből. A belső motivációhoz egy nagyon durva külső kényszer is társul. Gondolom az ötödiken az utolsó sorokra csapnak le a legelsők, megéri fellépcsőzni. : )

De a leginkább attól lett kedvem tanulni, mert újra izgalmas és érdekes könyvekre bukkantam rá a szociológia meg nyelvészeti polcokon.

(képek most flickr-ről)

Tempelhofra még mindig imádok kibiciklizni!
(bicikli-6MIN)

… van egy nagyon csúnya nagy groteszk béka, rendszeresen elsétálok mellette. Az utcát így fel lehet osztani “békán-innen” és “békán-túl” részekre : ) Én a békán túl lakom.
Annyira csúnya, de idővel egész megszerettem, bár még nem próbáltam megcsókolni : D

Napfelkelte és Dunakanyar, elég szép így érkezni haza.

Ami a legnagyobb hatással van rám Berlinben, az a muzikalitás. Akkora a zenei élet, az elmúlt két hónapban szinte minden héten voltam koncerteken, de amit még jobban szeretek, azok a jam session estek, ilyenkor még nekem is megjön a kedvem, hogy újra elkezdjek zenélni tanulni. Legfőképp a balkán-gypsy-swing-jazz műfajok és kombinációik jellemzők : ) mondjuk ebben sok szerepet játszik az, hogy sok koncertre mentem a törökökkel : D

Shantel & Bucovina Club Orchestra: A koncertre az utolsó pillanatban sikerült beesnem a guestlisten, mivel Melike ismerte őket : D A csávó óriási showman, hihetetlen érzelmes figura, boldogítatta a népet, lejött énekelni és leültetett minket, később felhívott lányokat a színpadra, vizes dobon dobolt a népre, pezsgőt locsolt, körbeadta a házipálinkát a közönségnek, diskopartizani nyilvánkétszer, imádnivaló!

Anakronic Electro Orchestra: Francia őrült zenészek, klezmer, elektronikus dub, illetve drum’n’bass alappal keverve, klarinét, harmonika, gitár, electro csodálatos. A legszebb az egészben, hogy egyik szombat reggel a francia zenei ajánlómban fedeztem fel a zenekart, és az oldalukon az az info fogadott, hogy aznap este pont Berlinben játszanak, juppi, csodás véletlen egybeesés.  (Általában úgy szokott lenni, az ember megnézi, mi van színpadon, és aztán utánajár a fellépőnek, hát ez pont fordítva történt.)

RotFront: Erről a Maxi szólt, a CS-s haverlány, mert megbeszéltük, hogy mindketten szeretjük a Rotfrontot és majd menjünk, ha fellépnek. A koncert kivételesen a Kaffee Burgerben volt, ahonnan debütált a csapat, akkor még rendben volt, hogy kis helyen játszottak, de most már annyira népszerűek lettek, hogy alig fértünk el. Itt az tetszett, hogy német-magyar-ukrán felállás a közönségben is visszaköszönt, a magyar soroknál a terem egyik felében, az orosz/ukrán részeknél meg a terem egy másik sarkában énekeltek.

SkaZka Orchestra: cuki berlini zenekar, többnyire oroszok, de igazából vegyes társaság, őket a Mikail ismerte : ) koncert a Badehausban, kicsit betegen, de azért elmentünk, és abszolúte érdemes volt, egészen dilis zenét játszanak. (skazka = mese (oroszul) : )

A legkedvesebb zenei élmény viszont mégis az, amikor a Mikail fellépett a zenekarával nagyon kicsi bárban balkán zenét játszottak, ami aztán átváltott egy jam sessionbe. A hely teli volt ismerőssel, és aki akart, az becsatlakozott. A törökök énekeltek hozzá, amikor ismerték a dalt, páran doboltunk vagy tapsoltunk hozzá, jó kis közösségi zenei élmény.