Mindjárt vége, de igazából nem érzem a végének a nyomását, nem érzem a súlyát, a stresszt meg a feszkót, nem rohanok az utolsó helyekre, hogy még gyorsan megnézzem, amíg itt vagyok, hanem békésen elvagyok, élvezem a tavaszt és adok még egy utolsó(előtti) ölelést a kedves ismerősöknek. Valamiért nem élem meg akkora drámának, lehet azért is, mert eléggé elhúzódott így a vége felé és már nagyon kívánja a helyzet, hogy továbbálljak. Úgyis visszanézek hamarosan.
Megyek, igen, végre, jön a következő szakasz, és igazából várom is.

Megint urbexeltünk egy kicsit, de az igazat megvallva, ez most nem is volt annyira izgi urbex. Teljesen központi helyen volt, a város közepén a Köpenicker strasse-n, még a bejutás is csak egy szimpla kerítés mászás volt, semmi veszélynek nem volt jele. Azt hiszem az első üres gyárépület felfedezősdinek még megvolt a maga újdonsága, de a második harmadik után már elszáll a romok romantikája. Bár az óriási terek továbbra is lenyűgöznek, amik szabadon állnak, hát még a tetőre felmenni és körbenézni, a kilátás azért mindig más. Ez most a Spree-re nézett, ahol ezerrel zajlik a waterfront városfejlesztés (MediaSpree), és az egyik utolsó telkeken jártunk, amit még nem kebeleztek be. Itt még ki lehet menni a partra, bár a kilátást már egyre inkább az “esztétikus” irodaházak fogják alkotni. A Spree-part fejlesztés és az ellenállási mozgalom is megérne egy nagy cikket, ennek viszont most nem járok utána, helyette inkább olvasnivaló itt és itt (a projekt honlapja úgy néz ki a wikire költözött.)

Otthon nem igazán szoktam a tömegközlekedést használni, főleg nem a metrót, elég kis területen mozgok, gyalog meg biciklivel simán elvagyok. Itt viszont elég gyakran szállok metróra, hamár a diákhoz (ingyen) tömegközlekedés jár, különben is nagyok a távolságok, és télen is jól jött. Valószínűleg ezért is élem meg nagyobb élménynek az itteni U-bahn utazásokat, és tartom nélkülözhetetlen részének a nagyvárosnak, számomra a metró és a metrón lévő elidegenült egyének tömege jelzi a leginkább, hogy egy nagyvárosban járok.
A nagy távolságokat jól jelzi, hogy sokan elmélyednek a könyvükbe, zenét nem is hallgatnak sokan, inkább olvasnak. Én is kiolvastam már egy-két könyvet úgy, hogy kizárólag a metrón nyitottam ki.Gyakran felszállnak utcazenészek a metróra, egy-két állomáson át játszanak valamit, aztán körbejárnak egy kalappal vagy pohárral egy kis támogatásért. Az esetek többségében szintialapra fújja pár trombitás,vagy szaxofonos alapdalokkal, a hit the road jack, vagy a keresztapa dallamára, vagy mulatós dalokat fújnak, elég gagyik, ezeket könnyen meg lehet unni egy idő után. Az utasok pedig hihetetlen közönbös arcot vágnak, ami szerintem még mindig jobb, mintha fintorognának, ha nem tetszik. De volt pár alkalom amikor vicces zenészek szállnak fel, akkor tényleg kicsalnak pár őszinte mosolyt : )
Az éjszakai metrózást nagyon szeretem, az teljesen ellentéte a nappali utazásoknak. Olyankor mindenféle emberekkel lehet találkozni és beszélgetni, mindenki megy buliba, vagy buliból haza, hangos az egész kocsi, és tele van élettel. Olyan is volt, hogy egyedül mentem haza este az U-bahnon, és összenéztünk egy zenéthallgató nagyfejhallgatós szemüveges figurával és összemosolyogtunk a szitun, h kb csak mi megyünk egyedül haza, meg a fura spanyolokon. Valamiért ez a személyes pillanat tökre megmaradt. Szeretem az U-bahn életet, de nyilván csak azért értékelem ennyire, mert otthon nem nem szokásom metrózni.
Annyira megörökíteném néha a metrós jeleneteket meg népeket, de sajnos a metrón fényképezés nem igazán fekszik, mert nem tudom feltűnésmentesen csinálni, hát nem éppen egy szociofotósnak születtem, maradnak az állomások meg a sárgálló metrókocsik. 

Kiugrott egy-másfél napra anyu, és egy nagyon tökéletes laza kreuzbergi napot töltöttünk el. Végre kisütött a nap, ez volt az első meleg tavaszi nap, és mindenki kivonult a szabadba, úgyhogy élvezhettük az élettel teli Berlint. Az egész nagyon laza és gondtalan volt, nem volt semmi amit feltétlenül meg kellett volna nézni, hanem csak sétáltunk és örültünk a napsütésnek.

Először elmentünk a török piacra a Maybachuferre:

Aztán kiültünk a Café Marx teraszára kávézni:

Körbenéztünk a szomszédos Görlitzer parkban:

Bekukkantottunk a Markthalle IX-be – egy kiüresedett vásárcsarnokba újra életet próbálnak lehellni a kreuzbergi polgárok, szép ötlet, de a török piacot akkor sem übereli, összehasonlíthatatlan : P

Elmentünk a Bethanienhez – ez nagyon érdekes, egy régi kórházat átalakítottak a 70-es években (!) művészeti központtá, zeneiskolával, kiállításokkal, stb. Mellé tartozik egy foglaltház (New Yorck 59), aminek van kis közösségi kertje is.

Sétáltunk a kanálisnál

Múzeumoztunk egy kicsit – J.H. Meyer installiációját, egy ukrán realista fotóművész, és 30-as évekbeli berlini grafikusok kiállítását láttuk. 

Naplemente a Spree partján Oberbaumbrückénél a hajóknál, egy pohár sör Sofiában a Schlesisches tornál, aztán este vacsi a Manouche-ban, a francia creperie-ben, aholt isteni galette-et és crepe-et lehet enni, az egyik pincérfiú pedig magyarul szólt hozzánk (de nem magyar), és még be is tett valami magyar kabaré-swing zenét nekünk : )

//Igazából mindegyik egyenként megérne egy-egy bejegyzést, mert nagyon érdekesek, de az most túl sok lenne//

Ezzel a bejegyzéssel már nagyon régóta jövök, csak valahogy elmaradt. Vigyázat, hosszú lesz.
Még február elején a City óra keretében voltunk egy városi sétán Prenzlauerbergben, mivel itt történt a legtöbb változás az elmúlt 40-50 évben, és itt lehet a legjobban lekövetni a városfejlődési-társadalmi folyamatokat.
A túra a People’s history of Berlin része volt, amit egy fiatal lelkes szociológus phd-s srác vezet, teljes önerőből, személyes indíttatásból, mivel itt nőtt föl. Utánanézett rengeteg háttértörténetnek, régi képeknek, dokumentumoknak, térképeknek és magával hordozza egy nagy mappában, hogy bemutassa őket. Ő “radical walking tour”-nak nevezte el ezt a műfajt, hogy az általános idegenvezetős sétáktól eltérően, ahol főleg a látványosságokról, az épületekről, és építtetőikről van szó, itt a városrészeknek a társadalomtörténetét meséli el, és hogy milyen társadalmi folyamatok játszódtak le, amik során kialakult az,amit látunk. Nekem nagyon tetszett ez a típusú túra, hogy ilyet én is szívesen csinálnék – de úgy tudom csinálnak ilyet elegen (pl.budapestbeyond).

Prenzlauerberg ma a legtöbb felújítási projekten átesett, legdzsentrifikáltabb városrész Berlinben. Jelenleg ez az egyik legdrágább belvárosi negyed, széles felső-középosztállyal, design üzletekkel, éttermekkel, óvodákkal és kisbaba boltokkal. Úgy is nevezik páran, hogy Pregnancy Hill, mivel itt a legmagasabb Berlinben a termékenységi ráta. : ) Úgyhogy amikor megláttam ezt a boltot, nagyon megtetszett, hogy milyen jól leírja az itt lakó közösséget.

A Senefelderplatzon volt a találkozó, ahol megtudtuk, hogy Prenzlauerberg száz évvel ezelőtt (és azelőtt) még egy munkás negyed volt, nagyon nagy szegénységgel. Az első polgári akciók helyszíne a Kollwitzplatz volt, Kollwitz házaspár után elnevezve, akik közül Karl orvosként (ingyen) segítette a szegényeket, Kathe pedig megfestette a munkásokat és életüket. A Kollwitzplatzon volt továbbá a első berlini közösségi ház, ahol  a magánszférájukon kívül eltölthették a lakók a szabadidejüket, és  közösen tevékenykedhettek. // Ma már ökopiac szokott lenni a Kollwitzplatzon, maj megnézem, hogy milyen.//
Elmentünk a Kulturbrauereihoz, aminek szintén érdekes a története, szerintem a kreatív kulturális fejlesztések egyik klasszikus esete. Eredetileg Schultheiss sörgyár volt a 19. században, itt termeltek a legnagyobb mennyiségben sört, aztán a szokásos történet, 30-as években gazdasági válságban megcsappant a termelés, a 70-es évekre pedig becsődölt. Ekkor jöttek a művészek, befoglalták alkotótérnek, és szépen lassan kiharcolták maguknak, hogy intézményesüljön. Ma már rendesen felújították, átalakították, és egy óriási kultúrközpont lett belőle, galériával, klubbal, mozival, színházzal, közösségi terekkel. A pontos folyamatokat nem ismerem pontosan, de utána akarok járni, nagyon kiváncsi vagyok rá.
Végigmentünk a Kastanienalleen, ott a Prater, ami munkás mozgalmi és szórakozóhelyből kinőtte magát trendi sörkertté és színházzá, meg a Morgenrot foglaltház, ami egy balos könyvesboltból (ahol az összes baloldali, anarchista egyéb radikál irodalmat be lehet szerezni állítólag) és egy kávézó-kocsmából él meg, ami a kis kedvencem Pbergben, (vasárnap svédasztalos brunch van kvázi-becsületkasszára 5-9 euro között el lehet dönteni mennyit szeretnék fizetni érte). Azért is szeretem, mert a Kastanienalleen már csak menő trendi bárok vannak (emiatt Castingallee is a gúnyneve), de ez még barátságosabb.
Ezen a környéken benéztünk egy udvarba, ahol az egyik utolsó romos állapotú ház áll, (szinte minden fel lett újítva már), amiről azt a történetet tudtam meg, hogy a 19. században a városújító Hobrecht úgy tervezte ezeket, hogy a párizsi élményeivel ellentétben, ahol inkább szegregált negyedeket tapasztalt meg, inkább egy házban lakjanak a különböző társadalmi rétegek, hogy integráltabb városrészek jöhessenek létre, de sajnos ez nem jött be, mert akinek volt pénze az kiköltözött a nyugaton lévő Charlottenburgba.
Az utolsó állomás Zionskirche volt, ami pedig az NDK-s ellenállási mozgalmak helyszíne volt, ugyanis Pberg Kelet-Berlinhez tartozott, és a 80-as években itt meg Friedrichshainban szerveződtek leginkább a fiatalok. A Zionskirchéhez tartozott egy nyomdaépület, ahol kialakítottak egy underground könyvtárat, az Umwelt Bibliotheket, itt lehetett beszerezni a tiltott nyugati irodalmat, meg szamizdatot nyomtatni. Gyűléseket pedig a templomban tartottak, mivel az NDK-ban az egyházi intézmények szabadak voltak, abba nem szólhattak bele a hatóságok.

A legjelentősebb városfejlesztések aztán a 90-es évektől kezdődtek igazán, erről a srác sajnos nem magyarázott sokat. Mindenesetre szerintem tök jó pontokat mutatott be, a közösségi ház, a kultúrfejlesztés, meg a fiatalok ellenállási mozgalma mind hatással voltak a társadalmi változásokra.

Ez csak a Kollwitz kiez volt, Prenzlauerberg ennél nagyobb, de ez a legfelkapottabb része. Sokat magyarázott a srác a berlini dzsentrifikációról, de arra majd egy másik bejegyzésben kerül sor.

Sokan mondták, meg én is gondolkodtam rajta, hogy a blogon csupa jó dolog van, ami azért van, mert csak a jó dolgokról írtam, a rosszakról minek írjak, nem érdekes, pedig az is ugyanúgy része az itt létemnek, így teljes a kép. Mondjuk olyankor nem is gyűltek nagyon a bejegyzések.

Mert hogy a tél nagyon nem volt jó sajnos. Így utólag jobb is írni róla, mert már elmúlt, de eléggé nehéz volt átvészelni. Miután januárban visszatértem a családi és baráti otthon melegéből, pár napig még tartották bennem a pozitív energiákat a Virágék, amikor meglátogattak szilveszterre. Aztán átköltöztem és szomorúan tapasztaltam, hogy ebben a lakásban mindenki külön éli a kis életét, az egész a kollégiumi élet és az 512 teljes ellentéte, a tetejébe tél volt, szürke, hideg, fúj, és eléggé elvesztettem a lelkesedésemet, ezek nem voltak boldog berlini idők.

Pedig közben meglátogatott Marta és Martina a táborból, velük alterturistáskodtunk nekem már megszokott helyeken, akkor az feldobott. Voltam sok koncerten, Sárival meg Gergővel tartottunk magyar estet a többieknek, az egyik legjobb élmény pedig a prenzlauerbergi túra volt, nemsokára meg is írom, mi mindent tudtam meg a városrészről.

Jön a tavasz, jönnek az utcazenés bolhapiac vasárnapok megint, éljen!

Megjött a Dóri, úgyhogy a főzős alkalmak egy kicsit felpörögnek, juppii. Be is vásároltunk a kedvenc kis orosz boltomban a közelben, és elkészítettük életem első borscs levesét, ráadásul nagyon kreatív módon, mivel elfelejtettünk tejfölt/tejszínt venni, úgyhogy forró tejjel higított mackó sajtkrémet kevertünk bele, és nagyon finom lett : )
Reggelire pedig másik ínyencség a helyi túrórudi, amire szintén az orosz boltban találtunk rá: Quarki! : D

Elkezdődött a vizsgaidőszak (már egy ideje), és nekem is lassan itt az ideje, hogy teljesítsem az egyetemi kötelességeket, és megírjam a beadandóimat. Gondoltam nem ártana egy kis környezetváltás ahhoz, hogy koncentráltabban tanuljak, úgyhogy fogtam magam és kipróbáltam a Humboldt központi könyvtárát, már amúgy is régóta tervben volt.

És megtette a hatását. Az épület monumentális, a vonalkód ablakaival nem igazán barátságos, sőt, egy csöppet ketrec benyomása van – még ha ránézésre a minősége és az építészete nagyon magas színvonalúnak tűnik -, de nagyon érdekesnek találtam. Na de belülről, húúúú!!! Miután pár perc után kiigazodtam a ruhatári szekrények kártyás rendszerén, bevetettem magam a ketrec belsejébe, hogy találjak egy szimpatikus olvasótermet. Találtam is, de nem nagyon volt választási lehetőség. Ugyanis az egész egy nagy olvasóterem, az emeletek páholyként, lépcsőzetesen, fokozatosan helyezkednek el egymás fölött egy légtérben, így mindig le lehet látni az eggyel lejjebb lévő szintre és át a szemközti oldalra.

A panoptikum abszolút működik, félelmetes. Én a harmadikon ültem (milyen érdekes, hogy az első sorban találtam üres asztalt), ráláttam rengeteg asztalra, amik telis teli voltak könyvekkel, jegyzetekkel, laptopokkal, nagyban tanuló egyetemistákkal. Hihetetlen mennyire képes befolyásolni a környezet. Én a legelső pillanatban pozitívnak és ösztönzőnek éltem meg, de közben meg ott van tényleg az a szuperfegyelmező hatás, hogy mindent látsz és téged is ugyanúgy látnak. Felülről és szemből. A belső motivációhoz egy nagyon durva külső kényszer is társul. Gondolom az ötödiken az utolsó sorokra csapnak le a legelsők, megéri fellépcsőzni. : )

De a leginkább attól lett kedvem tanulni, mert újra izgalmas és érdekes könyvekre bukkantam rá a szociológia meg nyelvészeti polcokon.

(képek most flickr-ről)

Tempelhofra még mindig imádok kibiciklizni!
(bicikli-6MIN)