Most csináltam ilyet először, nem kis feladat volt mindezt nem a saját anyanyelvemen, nem a saját országomban, saját városomban elvégezni. Azt hiszem ez volt a legnehezebb, a nyelv és a kommunikáció. Nem tudom, hogy azért nem sikeredtek kommunikatívabbra a beszélgetések, mert nem tudtam én sem a szavaimmal jobban hatni, vagy talán mert kulturális adottság a szűkszavúság és a lényegre törő válaszadás, netalán személyenként eltérő.

Nehéz volt még a személyesség kérdése. Egyrészt, hogy időszűkében meg nyelvtudás hiányában nem tudtam eléggé személyes helyzetet teremteni, elnyerni a bizalmukat, jobban belemenni és mélyebb interjút készíteni, hogy megismerjem őket és többet megtudjak, illetve én meg személyesen vettem azt, hogy ha ridegek és barátságtalanok. Pedig nyilván nem, csak kutatási alanynak nem szeretnek lenni az emberek. Az elején nehéz volt belátni és tudatosítani, hogy el kell választanom a saját személyemet a kutató személyétől, ez alatt a pár nap alatt nem avatkozom olyan szinten bele az életükbe, ez most nem egy hosszútávú antropológiai résztvevő megfigyelés esete volt.

Most tényleg megtapasztaltam a kutatás és az emberi etika között fennálló ellentmondásokat. Így például a beszélgetés rögzítése is problémát okozott, a végén egyre kevésbé vettem elő a diktafont, mert attól tartottam, hogy akkor még kevésbé lesznek közlékenyek. A végén már szinte mindent németül, és az emlékezetemre hagyva interjúztam, megnehezítve a saját magam helyzetét a leginkább.

Közben pedig szépen lassan pukkantak szét a multikulti szivárványszínben pompázó buborékjai, amikben annyira hittem, és szembesültem a nagyvárosi élet valóságával. S ez egyszerre volt valahol szomorú és közben szellemileg felpörgető, hogy közelebb kerültem valamihez, ami talán a valóság.

Összességében jó tapasztalat volt, személyesen emberileg és tudományosan is. A rengeteg társas ingerből mind tanultam valamit róluk, a kapcsolataikról, a negyedről, és hogy mindez rám milyen hatást vált ki. A sok féle ember között, akikkel találkoztam ugyan voltak undok, közönyös, rideg személyek, de voltak köztük barátságosak, mosolygósak, akik még jó kedvre is derítettek.

A terepjárás utolsó napjára maradtak azok a helyek, amik már nagyon hiányoztak, hogy kicsit teljesebbé váljon a minta, tovább már nem halogathattam, úgyhogy még jobban magamra kellett szedni a németemet, hogy beléphessek a további helyek ajtaján. A hatékonyság érdekében felvettem az abszolut személytelen kérdezőbiztos szerepét, a kérdezést pedig rövidre zártam. Lehet, hogy sztoriból kevesebbet kapok, ami egyébként németül kevésbé játszik, de így legalább több emberből húzhatok ki információkat.

Egy német pékség 2hónapja nyílt, előtte üres volt.
Egy Afroshop 17 éve működik, sokan járnak hozzá, megvan a kis helye.
Egy Biobolt 3 éve jött létre egy bútorbolt helyén. A biobolt fontos, mert az tényleg a középosztály jelenlétének a jele.
Egy kacat-bútorbolt 11 éve áll az egyik sarkon. Amúgy ez is érdekes egy üzlettípus, ami úgy néz ki, mintha lomtalanított bútorokat adna el olcsó áron, mint egy bolhapiac-üzlet.
Egy török pékségben 10 éve sütik a büreket, idejárnak a pin postásai, csak nekik nem sárga, hanem zöld biciklijük van, jönnek ide diákok is, idősek is, teljesen vegyes.
Egy éjjelnappali 13 éve nyílt, azóta leginkább az változott, hogy többen vannak, főleg a diákok, amúgy nem lett tisztább az utca, csak piszkosabb, meg hangosabb.

Ééés, találtam egy kis mecsetet az utcában!! Most feltűnt a török felirat, és már el tudtam olvasni, ami úgy szólt, hogy Abdulkadir Geylani Camii, vagyis Abi Dzsámija, a homályos ablakon keresztül látszott is a minbar, a szószék alakja. Ráadásul az egész ott volt tavaly két házzal arrébb, ahol laktam. Meg is kérdeztem a kedves török péknénit, akit ismertem, hogy ez valóban egy dzsámi-e és működik-e, járnak-e oda emberek, és megtudtam, hogy valóban, már sok éve itt van, még én is bemehetek. Végül mégsem mentem be, a kíváncsiságom elért egy határt, amikor inkább tiszteletben hagytam a dzsámit, akármennyire is barátságosan fogadtak volna a kedves török népek, valami mégis visszatartott.

Végül elérkezett az idő, hogy megismerkedjek a legrettegettebb helyszín szereplőivel, elvégre nem hagyhatom ki, muszáj megtennem a lépést, és legalább megpróbálnom. Vettem egy mély levegőt, lenyomtam a kilincset, kinyitottam az ajtót és beléptem az egyik sarkon álló kispiszkosba. Bent áll a füst, ötvenes-hatvanas munkás férfiak, nők, szürkés öltözetben, söröskorsóval a kezükben tartják a pultot. A falon festett városfal, érmek, kupák, sörreklámok, poháralátétek, sötét fabútorok, zenegép, minden, ami egy öreg kocsmában lenni szokott. A pultban nem állt senki, végül odamentem valakihez, hogy segítsen, egy kis kutatást végzek az utcában. A pasas beszédét nem volt könnyű megérteni, de kiderült egysmás. A kocsma már kb hatvan éve (!?!) füstöl, a pasi sokat szokott idejárni, nem nagyon tetszik neki se a változás, se a multikulti, nyilván az árnövekedés, de igazából teljesen közönyösen beszélt róla, mint akinek mindegy, csak hadd maradjon és legyen meg a saját kis helye. Egyébként járt Magyarországon, a Balatonnál : )

Ezután nagyon büszkén és elégedetten hagytam el a Weserstrasse-t és nyugodt szívvel mentem fellélegezni a Tempelhofra : )