Voltam egy nagyon izgalmas kiállításon, kétszer is elmentem, mert elsőre nem volt elég : ) Mivel nem művész-dizájn blogot írok, nem is akarok művészeti kritikát, vagy bármilyen magasröptű hozzáértő posztmodern leírást adni, főleg, mivel nagyon komplex a koncepció, de nagyon érdekesnek találtam, megpróbálom átadni egy részét.

Egy argentin művész, Tomas Saraceno a Cloud Cities nevű projektjében arra tett kísérletet, hogy megteremtse a felhők világát, hogy a lebegés, az állandó változékonyság és rugalmasság benyomását keltse térben. A felhőkre továbbá bioszféraként tekint, vagyis olyan helyként, ami élettérként szolgál. A dizájnt ehhez szappanbuborékok és pókhálók inspirálták: mindkettő a geometriája és rugalmassága miatt játszik fontos szerepet. Ennek alapján jött létre az installáció, ahol több buborékot, vagyis felhőt különböző magasságban helyeztek el, egyik magasabban, másik alacsonyabban, zsinórok közé fogva és azokkal kifeszítve, egypárat vízzel töltött lufikhoz kötve.

Tetszett, hogy az egész installáció egyben a műalkotás, és közben az egyes elemek is külön-külön darabok, mindegyik más kis világ. Volt amelyik műanyag buborékokból állt, az volt a leglátványosabb talán a színekkel, de engem sokkal jobban megfogott amikor a sok sok zsinórból állt össze egy gömb, annyira logikus egy szerkezet, sokáig el lehetett vele játszani, hogy a fonalak merre haladnak, hol találkoznak, hogyan áll össze a háló. A kedvencem mégis az volt, amikor a “pókhálóba” növényeket helyeztek, mert így természetet, életet lehelt bele, olyan volt, mint egy kis kert, sokkal életszerűbbnek és közelebb éreztem. A nagyobb buborékokba be lehetett menni, ez az egyik legnagyobb vonzóereje a kiállításnak talán, mindenki ezt várja a legkiváncsibban, hogy milyen lehet belülről, és milyen lehet egy felhőn ülni : ) Lent is, meg fent is ki lehetett próbálni, lentről sokkal inkább a gömböt lehetett élvezni, és a többiek mozgását alulról figyelni, míg közben a lufi is változik. Fent pedig a felhőn lebegést lehetett érezni, ez is annyira jól ki volt találva: max hárman lehettünk bent, és amikor az egyikőnk lépett, az megváltoztatta a felhő formáját, huplikat létrehozva, ezzel pedig a másik mozgását is – ez aztán a hiperinteraktivitás, a másik ember és a környezet, a tér abszolut megtapasztalása -, a huplik között pedig tényleg felhőn lebegő érzésem volt, amikor meg lenéztem, akkor egy pillanatra nagyon magasan éreztem magam és egy pici tériszonyom is támadt.
Tetszett, hogy a buborék, mint bioszféra gondolatot úgy kelti életre, hogy vagy embereket visz a buborékba, vagy pedig növényeket.
Tetszett, hogy térben, fizikailag meg lehetett tapasztalni a lebegést, kívülről, belülről. Buborékokkal. (Eddig a buborék számomra csak egy elvarázsolt kis burkot jelentett, de emellett most már úgy is gondolok rá, mint ami rugalmas, alakot és helyet változtat, és sokszínű, amin mindig más szín csillan meg. A jófej buborékok pedig össze tudnak kapcsolódni.)

Helyszín: Az installáció a Hamburger Bahnhof múzeumban van kiállítva, a volt pályaudvar csarnoka elég jó kis helyszín kiállítótérnek. // Művészetimádóknak a múzeumról annyit, hogy szerintem az egyik legmenőbb legkortársabb művészek kiállításait lehet itt megnézni, hiperposztmodern.