Elmentünk a Tachelesbe, nagyon tipikus hely lett, elözönlik a turisták, de ennek ellenére, illetve ezzel együtt eléggé érdekesnek tartottam ahhoz, hogy tényleg odamenjek és megnézzem. Az egész épület eszméletlenül intenzív a szó minden értelmében. Tele van fújva, ragasztva, festve, mindenütt a graffiti meg a street-art, olyan mennyiségben, hogy már képtelenség befogadni.

A négy emeleten több atelier-műteremben is dolgoznak művészek, ahova be lehet tekinteni, és megcsodálni őket alkotás közben. Érdekes volt nagyon, hogy mindegyiknek nagyon más műfaj fekszik és mindegyik teremből különféle zene szólt – egy fehérorosz gyerek metálra festett, volt ahol finom zongorajáték hallatszott, máshol indai zene szólt szitáron, vagy goa.

A Tacheles körül amúgy folytin zajlik a felhajtás, állandóan be akarják záratni és folyamatosan gyűjtik az aláírásokat a petícióért, hogy megmentsék, hogy működhessen továbbra is. Ugyanis a város közepén fekszik az Oranienburgstrassén, ami szinte a Mitte közepe, közel a múzeumokhoz meg a kormányzati negyedhez, úgyhogy eléggé értékes a telek, amin a művészközpont áll. Meg akarják venni a telket, hogy hotelt építhessenek, kicsit hasonlít a történet a Tűzraktérre, de ez a harc már évek óta tart. Igazából a városvezetés is nagy dilemmában van, mivel Berlinnek ez a lepukkant-streetart-squat oldala adja a szexi karakterét, és akkor ezt elveszítené.

Az újabb CS barátnémmal és kedves barátaival nagyon érdekes buliba mentünk. A helyszín Festsaal Kreuzberg: bolhapiac működött kint az udvaron és bent az épületben is, ahol pedig fellépett tíz helyi zenekar. Mindegyik összesen öt számot játszott, a számok között pedig bakelit lemezeket ajánlottak fel, amire a nagyközönség licitálhatott (plattenzwangsversteigerung). A közönség időközben egyre inkább közösséggé vált, mert viszonylag kicsi volt a hely, a földön üldögéltünk, és ez az árverés igazán összehozta az embereket,  olyan érzés volt, mintha egy nagyobb táborban lennénk, és egy idő után abszolút ismerősök voltak az arcok. A zenék nagyrésze pedig teli volt humorral és a nevetés is nagyon közös volt. – Zenekarokról röviden annyit, hogy nagyon vegyesek voltak, köztük volt egy banda, akiket felismertem, két évvel ezelőtt láttam a Mauer parkban zenélni csak úgy a rét közepén, totálidióták, meg volt még egy csellista, aki hihetetlen beleéléssel játszott fantasztikus muzikalitással, emellé ahogy az a férfi a csellón játszott, hát nem lehet mondani, hogy nem volt erotikus. – Ezután hazaindultunk, lementünk az U-bahn megállóba, ahol távoli zenét hallottunk meg, úgyhogy elindultunk a hang irányába. Megtaláltuk a zenészpárost, körbevéve emberekkel. Ami ott létrejött azalatt a tíz perc alatt, amíg a metróra vártunk, az maga volt a boldogság kicsi szigete. Olyan meditatív hangokat, rezonanciákat játszottak, amik hatalmas békéy teremtettek, és eszméletlenül intim közeget. Egyre csak jött a sok különféle ember, akik szintén részesei lettek, a nyugalom pedig szétáradt mindenkiben, és kiült az arcokra. Még soha nem éreztem ilyen bensőséges pillanatot egy nagyvárosban, metróban.

Megérkeztem, a távolságot éppen eléggé érzékeltette a 12órás vonatút, egyre inkább nőtt a vágy, hogy végre befussak Berlin Südkreuz állomásra.

Első este CS lány egyenesen elvitt egy haverjához egy schönebergi ötemeletes ház tetőjére, ahol 6-7 fiatal laptopról nézi egy filmet (amiben ki más, ha nem a Moritz Belibtreu játszik), a képernyő mögül persze ott figyel az alexanderplatz-i tévétorony. Helló Berlin.

Első nap kószálás térkép nélkül Kreuzbergben, egyenesen a kanálishoz meg a hajóhoz. De kell a w-lan nagyon, amit sikerült kifogni az A.horn kaffee-fahrrad-lokal nevű kedves biciklis hely teraszán, konkrétan egy óriási gesztenyefa alatt üldögélve.

Este meg sörözés az Admiralbrückén CS ismerősökkel, aztán meg további random ismerős amerikai indie-folk zenészpárocskával hoz össze a sors, akiknek pénteken lesz koncertjük valami titkos helyen, amiről még ők sem tudnak, izgi lenne megnézni.