Mindjárt vége, de igazából nem érzem a végének a nyomását, nem érzem a súlyát, a stresszt meg a feszkót, nem rohanok az utolsó helyekre, hogy még gyorsan megnézzem, amíg itt vagyok, hanem békésen elvagyok, élvezem a tavaszt és adok még egy utolsó(előtti) ölelést a kedves ismerősöknek. Valamiért nem élem meg akkora drámának, lehet azért is, mert eléggé elhúzódott így a vége felé és már nagyon kívánja a helyzet, hogy továbbálljak. Úgyis visszanézek hamarosan.
Megyek, igen, végre, jön a következő szakasz, és igazából várom is.