Vége az egyetemnek, legalább is a szorgalmi időszaknak, így a szokásos csütörtököknek is, ami a legkedvesebb napom volt. A reggeli és a délutáni szeminárium között volt 4 óra szabadidőm, amire kialakult egy kedves kis szokásunk. hogy az antropológiáról Melikével, Francescoval felmegyünk a harmadikra a Pi Cafe-ba, a hely, ahova be szokott sütni a nap, a hely, aminek van terasza az egyetem tetején, a hely, ahol mindig megszólal valakinek a kedvenc zenéje. Itt elfogyasztunk egy kávét sütivel, cigiszünet a teraszon, utána meg néha-néha backgammon, fotelben tanulás, olvasás. Egy pár csütörtök után már kialakult egy törzs-közönség, és egy idő után már ismerős arcokkal laktuk be a tetőteraszos nappalit : )
Asszem ezek a csütörtökök fognak hiányozni a legjobban az egyetemről.

Most inkább képekhez van kedvem.
és igen. nagyon régi, ócska ablakom van…

Tél van. Hideg. Nagyon. Jégvirágok az ablakomon. Jégpálya a kanálison.

A török piacon viszont lehet kapni extra meleg zoknit meg extra meleg harisnyát, és máris kész a boldogság. Bár a telet mégis csak havas hegyek között élvezném a leginkább.

Elkészültek végre az analóg képeim így január közepén, amiket szeptemberben kezdtem el kattintgatni : ) hát igen, nem volt nálam állandóan a fényképezőgép, elég sokáig tartott egy egész filmet ellőni… mire elvittem a laborba, már el is felejtettem, miket fotóztam.. az eredmény pedig még inkább meglepett, mivel lett pár kép, ami manapság nagyon divatos, sőt, egyesek szándékosan készítenek ilyeneket, de mivel én annyira nem ismertem ki a gép technikáját, végképp véletlenül alakult úgy, hogy egymásra csúsztak, ami egész izgalmasan mutat (ugyan én jobban örültem volna, ha nem mászik egyik a másik mögé..)
ahogy így végignéztem, hát igen, alapvetően Kreuzberg a fő helyszín, de azt hiszem továbbra is egyértelműen a kanál a kedvenc, vízparton a legjobb! főleg amikor még sütött a nap és meleg volt, és mindenki befoglalta a szabad tereket.

(embereket sajnos még mindig nem tudok fényképezni, de megpróbálok bátrabb lenni)

Voltam egy nagyon izgalmas kiállításon, kétszer is elmentem, mert elsőre nem volt elég : ) Mivel nem művész-dizájn blogot írok, nem is akarok művészeti kritikát, vagy bármilyen magasröptű hozzáértő posztmodern leírást adni, főleg, mivel nagyon komplex a koncepció, de nagyon érdekesnek találtam, megpróbálom átadni egy részét.

Egy argentin művész, Tomas Saraceno a Cloud Cities nevű projektjében arra tett kísérletet, hogy megteremtse a felhők világát, hogy a lebegés, az állandó változékonyság és rugalmasság benyomását keltse térben. A felhőkre továbbá bioszféraként tekint, vagyis olyan helyként, ami élettérként szolgál. A dizájnt ehhez szappanbuborékok és pókhálók inspirálták: mindkettő a geometriája és rugalmassága miatt játszik fontos szerepet. Ennek alapján jött létre az installáció, ahol több buborékot, vagyis felhőt különböző magasságban helyeztek el, egyik magasabban, másik alacsonyabban, zsinórok közé fogva és azokkal kifeszítve, egypárat vízzel töltött lufikhoz kötve.

Tetszett, hogy az egész installáció egyben a műalkotás, és közben az egyes elemek is külön-külön darabok, mindegyik más kis világ. Volt amelyik műanyag buborékokból állt, az volt a leglátványosabb talán a színekkel, de engem sokkal jobban megfogott amikor a sok sok zsinórból állt össze egy gömb, annyira logikus egy szerkezet, sokáig el lehetett vele játszani, hogy a fonalak merre haladnak, hol találkoznak, hogyan áll össze a háló. A kedvencem mégis az volt, amikor a “pókhálóba” növényeket helyeztek, mert így természetet, életet lehelt bele, olyan volt, mint egy kis kert, sokkal életszerűbbnek és közelebb éreztem. A nagyobb buborékokba be lehetett menni, ez az egyik legnagyobb vonzóereje a kiállításnak talán, mindenki ezt várja a legkiváncsibban, hogy milyen lehet belülről, és milyen lehet egy felhőn ülni : ) Lent is, meg fent is ki lehetett próbálni, lentről sokkal inkább a gömböt lehetett élvezni, és a többiek mozgását alulról figyelni, míg közben a lufi is változik. Fent pedig a felhőn lebegést lehetett érezni, ez is annyira jól ki volt találva: max hárman lehettünk bent, és amikor az egyikőnk lépett, az megváltoztatta a felhő formáját, huplikat létrehozva, ezzel pedig a másik mozgását is – ez aztán a hiperinteraktivitás, a másik ember és a környezet, a tér abszolut megtapasztalása -, a huplik között pedig tényleg felhőn lebegő érzésem volt, amikor meg lenéztem, akkor egy pillanatra nagyon magasan éreztem magam és egy pici tériszonyom is támadt.
Tetszett, hogy a buborék, mint bioszféra gondolatot úgy kelti életre, hogy vagy embereket visz a buborékba, vagy pedig növényeket.
Tetszett, hogy térben, fizikailag meg lehetett tapasztalni a lebegést, kívülről, belülről. Buborékokkal. (Eddig a buborék számomra csak egy elvarázsolt kis burkot jelentett, de emellett most már úgy is gondolok rá, mint ami rugalmas, alakot és helyet változtat, és sokszínű, amin mindig más szín csillan meg. A jófej buborékok pedig össze tudnak kapcsolódni.)

Helyszín: Az installáció a Hamburger Bahnhof múzeumban van kiállítva, a volt pályaudvar csarnoka elég jó kis helyszín kiállítótérnek. // Művészetimádóknak a múzeumról annyit, hogy szerintem az egyik legmenőbb legkortársabb művészek kiállításait lehet itt megnézni, hiperposztmodern.

Tegnap teljesen véletlenül  belefutottam egy plakátba, rajta, hogy Claus Offe előadást fog tartani az egyetemen, és pont nem késtem le, épp tegnap volt, úgyhogy elnéztem. A hapikámról még a tekben hallottam, Jürgen után Claus az egyik legnagyobb ma élő német társadalomtudós, frankfurti iskolás gyökerekkel, alapvetően a politika szociológiájával foglalkozik, demokrácia elméletekkel, meg posztszoc tranzitológiával, szóval eléggé kiváncsi voltam rá. Azt hittem, hogy tele lesz az előadó, mert eléggé nagy figura, de bőven volt még hely a teremben.. mondjuk tény, hogy nem vitték túlzásba a reklámozást, szóval mintha egy tekes előadáson lettem volna : ) Az előadás a Crises of democracy and the idea of deliberation címen futott, főszerepben a demokrácia, miért és mire jó ez egyáltalán, milyen alapvető kritériumok mellett lehet demokráciáról beszélni, és milyen módon lehet helyreállítani a demokrácát. Na gondoltam fantasztikus, akkor majd veszem a bátorságot, és megkérdezem, mit gondol Magyarországról, de nem volt rá szükség, mivel szinte ezzel kezdte: “democracy is the civil rights, concerning Hungary on the top of the problems nowadays.” Juppi, köszi, hogy mondod. Az egész előadás alatt ott lebegett előttem az ország, ahova születtem, kifejezetten amikor a kritériumokat említette, az állam megléte a hatalmi ágak szétválasztásával, elszámoltathatósággal, szabadságjogok meglétével, alternatívák biztosításával, és szinte majdnem mindegyiknél felhozta, hogy hát igen, Hungary eléggé kényes kérdés ezügyben.. és ilyenkor eltölt a büszkeség. (iróniaveszély!) a helyreállítási javaslatokra hozta fel a deliberatív módszert, hogy fórumokat kell teremteni (max 20fős csoportokat), ahol az emberek megfogalmazhatják és kialakíthatják a preferenciáikat, így új választási lehetőségeket teremtve és aztbe kell emelni a politikába lehetőség szerint.. de szerintem ahhoz, hogy ez működjön, ahhoz alapból meg kell, hogy legyen egy demokratikus berendezkedés és mentalitás. Mindenesetre tanultam még egy új betűszót :
TINA – There Is No Alternative – to democracy

Nem feltétlenül tervezek politizálni az oldalon, főleg nem az otthoni helyzetet kommentálni, de hát itt is szembejön, elkerülhetetlen. Ennek örömére illusztrálom a jan 2-ai szimpátia-szolidaritási tüntetést : D

Nem gondoltam volna, de elérkezett az a pont, amikor tényleg azért mentem a Badehausba (az új Szimplába), mert otthon akartam érezni magam. Ne de ez az “otthon érzés” ennél bonyolultabb, nem azt jelenti, hogy magyar közegben akartam lenni. Az történt, hogy elmentünk páran egy nagyobb társasághoz kapcsolódva, ahol nem igazán éreztem jól magam, nem éreztem önmagam, sem a társaságot a magaménak. Persze a társalgással nem volt probléma, nyitott vagyok sokféle emberre, de amikor éppen egy kis szünet alakult ki, rámtört a rádöbbenés, amin amúgy is agyalok néha, hogy: hol vannak azok az emberek, akik hasonlóbbak hozzám, hasonló az attitűdjük, hasonló értékeket vallanak,stb.. Annyira hiányoznak a tekesek ilyenkor, akikkel ez megvan, és tudom, hogy mégiscsak közel állnak, és nem tudom, hogyan tudom itt Berlinben megtalálni az ilyen személyeket. Ebben a pillanatban pedig beugrott a Zé, és hirtelen eszméletlen erőssé vált bennem a bizonyosság, hogy márpedig nekem a Badehausba kell mennem, hogy találkozzak vele, mert ott a helyem, abban a közegben. És akkor elnézést kértem a többiektől, nekem most máshova kell mennem, és a lábaim elindultak a Warschauer felé. Még sosem éreztem magam ennyire irracionálisnak, kizárólag és egyértelműen a szívemre hallgattam, és teljes mértékben az irányított a Badehaus felé, hogy ha odaérek, akkor az jót fog tenni a lelkemnek. Amikor pedig odaértem, akkor tényleg elfogott az “otthon melege”, ott volt a Zé, beszélgettünk, és megnyugtató együttérzést kaptam tőle, sok más kedvessel is találkoztam még, és valóban megnyugodtam. Nagyon örülök, hogy a szívemre hallgattam, és tényleg ez volt a legjobb dolog, amit tehettem. Azt hiszem nagyon jó, és nagyon sokat ér nekem, hogy van egy ilyen hely.

Egy bárban olvastam.

A vízesés erotikus szemeket vív ki magának. Kb majdnem szó szerint fordítva.

Ugyan a német nyelv továbbra sem lesz a kedvenc azt hiszem, nincs meg benne az a bohémság, mint a franciában, nincs meg az a szabadság, mint a spanyolban, sem az angol egyszerűség és könnyedség (ha nem egy Shakespeare drámában, vagy Jane Austen világban kommunikálnak). Viszont a német nyelv a racionalitásával, kiszámíthatóságával egyszerre mégis izgalmas szóösszetételeket alkalmaz, és hihetetlenül kifejező tud lenni, fú, hát ha Goethét eredetiben érteném.. mindenesetre szép szóképeket lehet összerakni, főleg magyarra lefordítva, ami történelmi okoból kifolyólag teljesen egyértelmű, de nagyon jó nyelvjátékokra lehet néha rábukkanni, amiben kifejezetten örömömet lelem. Ma is hirtelen rácsodálkoztam a Bildung – képzés egyenlőségre, hogy mindkettőnek a bild-kép a szótöve, vagyis lehet, ezt is a németből fordítottuk, mindenesetre érdekes, hogy lehet értelmezni a kifejezést: “képet adni valamiről”.

Lehet, hogy az interkulturális találkozások miatt, a szocilolingvisztika szeminárium miatt, és/vagy az új (hipergyors) nyelvtanulás miatt, újra rá kellett jönnöm, hogy nem szűnik meg a  kíváncsiságom a nyelv, valamint a kifejezésmódok iránt. Igaz, mindig szóba jön nemzetközi társaságan a téma, ami igazából sekélyes lehet, de én rengeteget tudnék beszélni róla. A németet pedig új szívom magamba, mint egy szivacs, alig rögzítem írásban, nem tudom mindet logikusan, szisztematise elmagyarázni. A dilemmám viszont továbbra is fent áll, hogy ezt a fajta tudást, képességet szakmailag akarom-e használni, vagy hasznos kiegészítésként, ami mindig jól jöhet.