Sokan mondták, meg én is gondolkodtam rajta, hogy a blogon csupa jó dolog van, ami azért van, mert csak a jó dolgokról írtam, a rosszakról minek írjak, nem érdekes, pedig az is ugyanúgy része az itt létemnek, így teljes a kép. Mondjuk olyankor nem is gyűltek nagyon a bejegyzések.

Mert hogy a tél nagyon nem volt jó sajnos. Így utólag jobb is írni róla, mert már elmúlt, de eléggé nehéz volt átvészelni. Miután januárban visszatértem a családi és baráti otthon melegéből, pár napig még tartották bennem a pozitív energiákat a Virágék, amikor meglátogattak szilveszterre. Aztán átköltöztem és szomorúan tapasztaltam, hogy ebben a lakásban mindenki külön éli a kis életét, az egész a kollégiumi élet és az 512 teljes ellentéte, a tetejébe tél volt, szürke, hideg, fúj, és eléggé elvesztettem a lelkesedésemet, ezek nem voltak boldog berlini idők.

Pedig közben meglátogatott Marta és Martina a táborból, velük alterturistáskodtunk nekem már megszokott helyeken, akkor az feldobott. Voltam sok koncerten, Sárival meg Gergővel tartottunk magyar estet a többieknek, az egyik legjobb élmény pedig a prenzlauerbergi túra volt, nemsokára meg is írom, mi mindent tudtam meg a városrészről.

Jön a tavasz, jönnek az utcazenés bolhapiac vasárnapok megint, éljen!

Megjött a Dóri, úgyhogy a főzős alkalmak egy kicsit felpörögnek, juppii. Be is vásároltunk a kedvenc kis orosz boltomban a közelben, és elkészítettük életem első borscs levesét, ráadásul nagyon kreatív módon, mivel elfelejtettünk tejfölt/tejszínt venni, úgyhogy forró tejjel higított mackó sajtkrémet kevertünk bele, és nagyon finom lett : )
Reggelire pedig másik ínyencség a helyi túrórudi, amire szintén az orosz boltban találtunk rá: Quarki! : D

Elkezdődött a vizsgaidőszak (már egy ideje), és nekem is lassan itt az ideje, hogy teljesítsem az egyetemi kötelességeket, és megírjam a beadandóimat. Gondoltam nem ártana egy kis környezetváltás ahhoz, hogy koncentráltabban tanuljak, úgyhogy fogtam magam és kipróbáltam a Humboldt központi könyvtárát, már amúgy is régóta tervben volt.

És megtette a hatását. Az épület monumentális, a vonalkód ablakaival nem igazán barátságos, sőt, egy csöppet ketrec benyomása van – még ha ránézésre a minősége és az építészete nagyon magas színvonalúnak tűnik -, de nagyon érdekesnek találtam. Na de belülről, húúúú!!! Miután pár perc után kiigazodtam a ruhatári szekrények kártyás rendszerén, bevetettem magam a ketrec belsejébe, hogy találjak egy szimpatikus olvasótermet. Találtam is, de nem nagyon volt választási lehetőség. Ugyanis az egész egy nagy olvasóterem, az emeletek páholyként, lépcsőzetesen, fokozatosan helyezkednek el egymás fölött egy légtérben, így mindig le lehet látni az eggyel lejjebb lévő szintre és át a szemközti oldalra.

A panoptikum abszolút működik, félelmetes. Én a harmadikon ültem (milyen érdekes, hogy az első sorban találtam üres asztalt), ráláttam rengeteg asztalra, amik telis teli voltak könyvekkel, jegyzetekkel, laptopokkal, nagyban tanuló egyetemistákkal. Hihetetlen mennyire képes befolyásolni a környezet. Én a legelső pillanatban pozitívnak és ösztönzőnek éltem meg, de közben meg ott van tényleg az a szuperfegyelmező hatás, hogy mindent látsz és téged is ugyanúgy látnak. Felülről és szemből. A belső motivációhoz egy nagyon durva külső kényszer is társul. Gondolom az ötödiken az utolsó sorokra csapnak le a legelsők, megéri fellépcsőzni. : )

De a leginkább attól lett kedvem tanulni, mert újra izgalmas és érdekes könyvekre bukkantam rá a szociológia meg nyelvészeti polcokon.

(képek most flickr-ről)

Tempelhofra még mindig imádok kibiciklizni!
(bicikli-6MIN)

… van egy nagyon csúnya nagy groteszk béka, rendszeresen elsétálok mellette. Az utcát így fel lehet osztani “békán-innen” és “békán-túl” részekre : ) Én a békán túl lakom.
Annyira csúnya, de idővel egész megszerettem, bár még nem próbáltam megcsókolni : D

Napfelkelte és Dunakanyar, elég szép így érkezni haza.

Ami a legnagyobb hatással van rám Berlinben, az a muzikalitás. Akkora a zenei élet, az elmúlt két hónapban szinte minden héten voltam koncerteken, de amit még jobban szeretek, azok a jam session estek, ilyenkor még nekem is megjön a kedvem, hogy újra elkezdjek zenélni tanulni. Legfőképp a balkán-gypsy-swing-jazz műfajok és kombinációik jellemzők : ) mondjuk ebben sok szerepet játszik az, hogy sok koncertre mentem a törökökkel : D

Shantel & Bucovina Club Orchestra: A koncertre az utolsó pillanatban sikerült beesnem a guestlisten, mivel Melike ismerte őket : D A csávó óriási showman, hihetetlen érzelmes figura, boldogítatta a népet, lejött énekelni és leültetett minket, később felhívott lányokat a színpadra, vizes dobon dobolt a népre, pezsgőt locsolt, körbeadta a házipálinkát a közönségnek, diskopartizani nyilvánkétszer, imádnivaló!

Anakronic Electro Orchestra: Francia őrült zenészek, klezmer, elektronikus dub, illetve drum’n’bass alappal keverve, klarinét, harmonika, gitár, electro csodálatos. A legszebb az egészben, hogy egyik szombat reggel a francia zenei ajánlómban fedeztem fel a zenekart, és az oldalukon az az info fogadott, hogy aznap este pont Berlinben játszanak, juppi, csodás véletlen egybeesés.  (Általában úgy szokott lenni, az ember megnézi, mi van színpadon, és aztán utánajár a fellépőnek, hát ez pont fordítva történt.)

RotFront: Erről a Maxi szólt, a CS-s haverlány, mert megbeszéltük, hogy mindketten szeretjük a Rotfrontot és majd menjünk, ha fellépnek. A koncert kivételesen a Kaffee Burgerben volt, ahonnan debütált a csapat, akkor még rendben volt, hogy kis helyen játszottak, de most már annyira népszerűek lettek, hogy alig fértünk el. Itt az tetszett, hogy német-magyar-ukrán felállás a közönségben is visszaköszönt, a magyar soroknál a terem egyik felében, az orosz/ukrán részeknél meg a terem egy másik sarkában énekeltek.

SkaZka Orchestra: cuki berlini zenekar, többnyire oroszok, de igazából vegyes társaság, őket a Mikail ismerte : ) koncert a Badehausban, kicsit betegen, de azért elmentünk, és abszolúte érdemes volt, egészen dilis zenét játszanak. (skazka = mese (oroszul) : )

A legkedvesebb zenei élmény viszont mégis az, amikor a Mikail fellépett a zenekarával nagyon kicsi bárban balkán zenét játszottak, ami aztán átváltott egy jam sessionbe. A hely teli volt ismerőssel, és aki akart, az becsatlakozott. A törökök énekeltek hozzá, amikor ismerték a dalt, páran doboltunk vagy tapsoltunk hozzá, jó kis közösségi zenei élmény.

Vége az egyetemnek, legalább is a szorgalmi időszaknak, így a szokásos csütörtököknek is, ami a legkedvesebb napom volt. A reggeli és a délutáni szeminárium között volt 4 óra szabadidőm, amire kialakult egy kedves kis szokásunk. hogy az antropológiáról Melikével, Francescoval felmegyünk a harmadikra a Pi Cafe-ba, a hely, ahova be szokott sütni a nap, a hely, aminek van terasza az egyetem tetején, a hely, ahol mindig megszólal valakinek a kedvenc zenéje. Itt elfogyasztunk egy kávét sütivel, cigiszünet a teraszon, utána meg néha-néha backgammon, fotelben tanulás, olvasás. Egy pár csütörtök után már kialakult egy törzs-közönség, és egy idő után már ismerős arcokkal laktuk be a tetőteraszos nappalit : )
Asszem ezek a csütörtökök fognak hiányozni a legjobban az egyetemről.

Most inkább képekhez van kedvem.
és igen. nagyon régi, ócska ablakom van…