.. a környéken sétálva megtaláltam a BAR nevű bárt : )

A Freie legszabadabb helye. Falán tündöklő A jelekkel egy vörös házikó, amit még 1988/89ben foglaltak be, vagyis harcoltak ki az egyetemtől a diákok, hogy szabadon használhassák az épületet. A Rotes Café egy önszerveződő szabad helység, freiraum, ami autonóm módon működik az egyetemen, hierarchiamentesen. A kávézó pultjában nem áll senki, mindenki maga csinálja a kávét, a szendvicset, a bögréjét tányérját maga mosogatja el, és becsületkasszára fizet. Természetesen van egy csapat, akik üzemeltetik, és nyersanyagot szereznek, de alapvetőleg a diákok finanszírozzák, és igazából bármikor bárki besegíthet, és ha gondolja, hozhat egy kiló kenyeret, vagy egy doboz teát. A házban van 3-4 szoba fotelekkel, kanapékkal, ahol kényelmesen lehet heverni, tökéletes hely, ahol eltölthetem majd a lyukas óráimat, főleg, hogy a PolSoz Intézet mögött van : ) Szoktak szervezni néha Voküt, közös főzést és evést, ezt még nem láttam, csak mesélték, kiváncsi vagyok rá milyen, biztos jó. A hely extrái között szerepelnek továbbá kritikai szemléletű előadások és beszélgetések, filmklubok, és persze világmegváltás.

Eltelt az első hét az egyetemen, most még minden tárgyból csak bemutatkozó alkalom volt. Minden órámon más arcok vannak, szerintem nincs is olyan arc, akit kétszer látnék. Mondjuk ez főleg azért van, mert miután az itteni bürokratikus eljárások miatt dőlt az eredeti tervem, és új tárgyaknak kellett keresnem, amiket igazából bármelyik szakról szabadon felvehetek, így egymástól totál különböző tárgyaim lesznek. Úgy néz ki, hogy a specializálódásomat továbbra sem az egyetemi oktatáson belül fogom megtalálni, de számomra nagyon érdekes tárgyakat fogok tanulni:

The World’s and Europe’s language constellation: lesz itt minden, amit a nyelv, a társadalom, a nemzet, és a globalizáció fogalmak között össze lehet kötni. 1. A nyelv szerepe a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésében – itt külön megvizsgáljuk, hogy a bevándorlók esetében milyen súlya van a nyelvnek. 2. A nyelv szerepe a nemzetépítésben, nyelvek intézményesítése, illetve kisebbségi nyelvek elnyomásának kérdése – itt meg egy csomó izgalmas esettanulmányt fogunk elemezni. 3. Nyelvrendszerek és nyelvpolicyk a globalizáció és europaizáció kapcsán – itt az angol elhatalmaskodása lesz a téma, és a legérdekesebb, a vita a nyelv policyról, hogy a kisebbségi nyelvet kell-e megvédeni, vagy a domináns nyelvet kell-e erősíteni? A professzor nagyon jófej figura, mondta, hogy “Now, you are gonna dominate the sessions” – miután legutóbb mondták, hogy túl domináns volt. Szóval tényleg jó kis szeminárium lesz, minden órára kell olvasni, plusz kell egy presentation meg egy chairing, vagyis egy témából kell előadást tartani, és egy másikból is felkészülni és moderálni az órát! És persze még egy sokoldalas esszét írni.

Cultural Studies – The City: ez az óra mindenestül, úgy ahogy van, egészen fantasztikus. Majdnem olyan, mint egy városműhely kör, lesznek társadalomelméleti szövek (Benjamin, Zukin, deCerteau, Lefebvre, Harvey), amiket azért valamennyire ismerek, szóval otthonos a terep, de az egész meg van spékelve irodalmi szövegekkel, amikben azt elemezzük, hogy az adott óra témájához kapcsolódóan hogyan reprezentálják a várost. A témák elég vegyesek, de nagyon jó a kurzus menete: nagyvárosok kialakulása, városi terek, flaneur, dzsentrifikáció, right to the city. Ami a legvonzóbb, hogy lesz városi séta mellé, elmegyünk tanulmányozni Prenzlauerberget, ami tényleg jó terep, mert nagyon sok minden történt ott az elmúlt 40 évben, rengeteg változáson ment keresztül, na de nem lövöm le a poént előre, majd akkor kivesézem. Természetesen itt is rendszeresen kell olvasni, jó sokat, és kell előadás meg írás. A tárgyat egy PhD-s lány tartja, aki alapból is szimpi, majd kiderült, hogy a disszertációjának a témája Representation of women in urban spaces (!!!) wow, még szimpibb, aztán meg mondta, hogy Szlovákiából jött, de az anyanyelve magyar, hát így már szuperszimpatikus : )

Kipróbáltam még egy módszertani tárgyat, de azon még hezitálok, és utólag találtam még egy jó szemináriumot: Postcolonial Europe – defining Britishness. Erről majd ápdét jövőhéten.

Ezek mellett még heti 2 x 4 órában német tanfolyamra járok. Az egyetem állja (szóval hülye, aki kihagyja), középhaladó csoportba kerültem egyhónapnyi némettanulás után, ami kicsit irreális, szóval nagyokat pislogok és hegyezem a fülemet, hogy megértsem, izgi lesz, de tuti megtanulok németül, és akkor olvashatok Adornot eredetiben : D

Három hét vándorlás és hét szálláshely után van szobám Berlinben, éljen éljen! Itt vagyok Kreuzköllnben a Hasenheidén a Volkspark mellett, ahol a lámák laknak és napos időben meg pucér férfiak fekszenek a fűben – nőket nem láttam.

A lakás hihetetlen nagy és kaotikus, hatan lakunk, a csapat nemzetközi: három német fiú, egy olasz és egy francia lány meg én. Túl sokat még nem tudok róluk, de pár alapinfo: Max, német fiú Brémából, politológia-földrajz hallgató, mellette dj-zik, és jó sapkája van. Dario, német-kínai szakos, volt Pekingben félévet. David, korábban társadalmi tanulmányokat tanult, most meg műszakira jár. Laura, angol-német szakos Trentoból, főleg fordít meg tolmácsol, capoeirára jár és rengeteget tud beszélni, be nem áll a szája. Nadje, a francia lány dolgozik, keveset van itthon, akkor meg a telefonon lóg. Amúgy mindenki nagyon kedves, jófej és mosolygós, és kifejezetten tetszik, hogy a többség érdeklődik a társadalmi témák iránt – hupsz, egy csöppet elfogult vagyok : ) persze még nem ismerjük nagyon egymást, de majd a hétvégén kimozdulunk alzusammen.

Egy lány szobáját kaptam meg, aki most elutazott Dél-Ázsiába két hónapra, addig lehetek egyenlőre, de állítólag meg lehet oldani, hogy tovább is lehessek, nade két hónap rengeteg!

Képek a szobáról hamarosan!

A bolhapiac kapcsán is elgondolkoztam rajta, hogy itt az emberek milyen kreatívan képesek hasznot húzni, ráadásul úgy, hogy közben valós és fontos igényeket elégítenek ki, a társadalmat segítve:

A bolhapiacon egyszerű és egyértelmű a történet, a már nem fontos bútorokat, könyveket, ruhákat, tárgyakat fogják, és eladják, valakinek jól jön, ők pedig ezzel keresnek egy minimális összeget.

Emellett, ami királyság, az a Mitfahrgelegenheit, azaz a telekocsi. Ez is ismerős, a honlapon emberek felajánlják a szabad helyet a kocsijukban viszonylag olcsó áron (100km/5eur), és ezzel is mindenki jól jár. Ez itt Németországban eszméletlenül népszerű, nagyon sokan használják, teljesen bevett szokás. Szerintem ráadásul igazán jó szokás, hamár annyi jófajta autópálya van és annyian járnak autóval, mindez abszolút hasznosul.

Ami szerintem még ezt is üti, az a zwischenmiete, szószerint mondjuk köztesbérlet, vagyis, az emberek akár 1-2hétre is kiadják a szobájukat, ha elutaznak. Ez az, ami számomra teljesen döbbenetes, és egyébként valóban eljutottam arra a pontra, hogy már ezeket a hirdetéseket is figyelembe vettem, mert tényleg jól jön. De megérteni azt a másik oldalt, hogy kiadom a szobámat akárkinek, egy ismeretlennek, mert minek fizessem addig is a lakbért – és másnak meg szállást adok egy rövidebb időtávra, azt egészen izgalmas kérdésnek találom.

Igazából teljesen érthető és racionális, hiszen a szívességbe burkolózó szolgáltatás pénzben megtérül, és a társadalom többi tagját is segíti, de a kocsi és a lakás, mint magánszféra megosztása mégis a szívesség érzetét kelti. Mindez valahol óriási szintű társadalmi bizalmat és szolidaritást foglal magába, és azt találom igazán érdekesnek, hogy ez mennyire természetes itt, és otthon ezutóbbit alig találom elképzelhetőnek.

(persze a szolidaritás és bizalom terén a CouchSurfing az aduász : )

Természetesen kihagyhatatlan, hogy megnézzem a piacokat. Az egyik első, ahol voltam, a török piac volt Kreuzköllnben a Maybachuferen a kanál mellett, telisteli mindenféle földi jóval, ami szem-szájnak ingere, török pékség, olívabogyók különböző fűszeres lében és töltetekkel, töltött minipaprika, kumpir (zöldségekkel töltött krumpli), tabouleh (bulguros/török rizses zöldségsaláta) és még textíliák, stb. Az egészet bezengi az árusok kiabálása, h “lekker lekker”, vegyék csak, fincsi! A piacsor végén pedig leültünk a pallókra, hogy megkóstóljuk a frissen beszerzett finomságokat, közben meg hallgattuk a különféle utcazenészeket, akik öt számonként lecserélik egymást. Az egész annyira elvarázsolt volt, hogy elég magasra tette a lécet, mivel elég sokat emlegetem azóta is a török piacot. Minden kedden és pénteken reggeltől estig lehet menni.

Aztán ha vasárnap, akkor bolhapiac. Az egyik legnépszerűbb a Mauerpark-ban, őrülten zsúfolva turistákkal, alig lehet moccanni, ami kicsit elvonja a figyelmet a kacatokról. Emellett van még egy Friedrichshainban a Warschauerstrasse melletti grundon a gyárépületek között, és egy a Boxhagener Platzot körbeölelve, mindenhol rengeteg a kacat, meg a használt ruha, egyenlőre még nem volt szerencsém. Vagyis de, beszereztem egy német-angol kisszótárat 2pénzért. Nagyon szeretem az egészben, hogy szól a random jam session a vásár mellett.

Legutóbbi piacélmény Schönebergben volt szombaton a Großgörschenstrassén a zöldségpiacon, ahova délután 4körül érkeztünk és valóban, szinte dobálták hozzánk a zöldségeket, mindegyiket 1euróért adták, egy egész doboz paradicsomot (4kg), öt cukkinit, három fej salátát, óriási csokor spenótot, öt mangót, tíz banánt, három ananászt, gránátalmákat, avokádót, szédület, alig bírtunk nemet mondani, roskadó szatyrokkal mentünk haza és osztottuk szér egymás közt. Most már tudom, hogy mikor és hova kell menni zöldséget venni.

Most, hogy itt lakom a Karl-Marx strasse mellett, úgy döntöttem végül, hogy összegyűjtöm, eddig mennyi mindent láttam, ami az öreg nevét hordja. Amúgy is érdekes, hogy a szovjetek kivonulása után több, mint 20 évvel nem csináltak ebből kérdést, itt nem voltak utcaátnevezések és tényleg rengeteg helyen jelen van Marx (mondjuk azért többen is vannak itt szocialisták, kommunisták, anarchisták).

Szóval van az Alexanderplatz mellett található Marx szobor, aminek azóta lába kelt, és arrébment egy csendesebb sarokba, aztán az Alexről induló, kelet felé tartó Karl-Marx allee, Neuköllnön végighaladó Karl-Marx strasse, oldalában egy Karl-Marx platz, ahol természetesen van egy kocsma ezzel a névvel, és még Kreuzbergben a Görlitzer park mellett is van még egy Café Marx.

Eddig már öt különböző helyen laktam, aludtam, a legtöbb idő, amit egy helyen töltöttem az hat nap volt. Valahol nagyon fárasztó az, hogy nincsen saját otthonom, ahova hazamehetek, hosszú időre berendezkedhetek, lepihenjek, és időt szánjak esetleg magasabb szintű szellemi tevékenységekre. Teljesen átértékelődött bennem az otthon, illetve lak(hat)ás fogalma, így, hogy teljes életközelből tapasztalom meg az egészet. Így, hogy azzal vagyok lefoglalva, hogy nincs lakásom és hogy állandóan lakást keresek, ami közben korántsem olyan zökkenőmentes, mint ahogy azt gondoltam volna, az energiámat és a figyelmemet teljesen elvonja ezeken az alapszükségleteken túli dolgok elől, sokkal nehezebb így nekivágni felfedezni a várost. Hihetetlen, hogy az ember boldogsága mennyire függ ettől. Persze ezt  fel lehetne ezt fogni a szabadság egy formájának is és nem egy akadálynak, az átmenetiségben és lebegésben rengeteg potenciál rejlik és pozitívan ezt tekinthetjük vándoréletnek is, de ez egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy az messziről látszik.

Igaz, ez elég messze áll attól az érzéstől, hogy nincsen fedél a fejem felett és az utcán a hidegben, minden kényelmet mellőzve kellene dideregve megpihennem, de tapasztalatilag így is közelebb kerültem ahhoz a helyzethez, hogy komolyan átérezzem egy hajléktalan állapotát. Az én dolgom annyiban különbözik, hogy van egy lakás, ahova befogadnak kedves emberek és van egy kényelmes matrac amire lefekhetek a melegben. A pozitív oldalát nézve, nagyon jól esik az, hogy léteznek ilyen jószívű emberek, akik beengednek a saját otthonukba és segítenek másokon, és most történetesen rajtam, azért mert alapból tudják, hogy megtenném én is ugyanezt. Jól esik ez az emberi bizalom, ami körülvesz, enélkül ezt a vándoréletet sokkal nehezebb lenne folytatni.

A kanapék közötti vándorlásaim színtere lett a világ legnagyobb köztere, a Tempelhof. Az első kanapé a Tempelhof nyugati oldalán, a második a keleti oldalán, a harmadik, a legutóbbi újra a nyugati oldalon. A táskák cipelésének kikerülésére végül arra a megoldásra jutottam, hogy inkább végighúzom a bőröndömet a felszállópályán oda és vissza. : ) Ki tudja, még az is lehet, hogy lesz még egy menet.

Mindenesetre elég mélyen belém vésődött a reptér-park élménye, a szétterülő tisztás, ahol messze látni a horizontot. Jó időben teli van a rét emberekkel, mindenki beizzítja a barbecue-szettet a kijelölt placcon, ami aztán zsúfoltságig teli is van emiatt. A fel-, illetve leszálló pályákon körbe-körbe bicikliznek, vagy görkoriznak. Ha van egy kis szél, akkor ideális hely sárkányeregetésre (németül is sárkány: Drachen), de ami a legextrább, az a kiteboarding, nagy ejtőernyő-paplannal gurulnak a gördeszkával, amit hajt a szél.

Így néz ki ma a Tempelhof, ami igazából nem olyan régóta funkcionál közterületként, csak 2008-ban ért véget a reptér élete. Egészen addig a város közepéről szálltak fel és landoltak a gépek, Neukölln fölött. A reptérnek egész érdekes története van, az idők során több oldalról is birtokolták. Még az I. világháború után építették, egészen a II. világháború végéig a németekhez tartozott, amikor bevették a szovjetek, de az egyezmények szerint végül Nyugat-Berlinhez került és az amerikaiak kapták meg. Az újraegyesülés után visszakerült a németekhez, és innen lehett utazni a világba szerteszét : )