Újabb stratégiát váltottam. Eldöntöttem, hogy az eddigiekhez hasonló helyeken csak rövid interjút végzek, pár fontos infóra rákérdezve. Mikor nyílt, mi volt a helyén előtte, és mit érzékel a változásokból. A miért jött kérdésre úgyis azt mondják, mert olcsó volt, s mert itt lakott. Ha beszédes, akkor nyilván érdeklődöm.

Egy helyes kis virágboltot egy német néni vezet, kiderítetten, hogy júliusban nyílt, és előtte török casino-kávézó volt.

Az egyik sarkon álló Bullysbeakery másfél éve nyílt, itt csak ennyi információval tudtak szolgálni. A hely állandóan tele van laptoposokkal, világítanak az almák, megtanultam, h az ilyen helyeket hotspot-nak hívják.

Kicsi sötétszürke dobozban lévő Piccadilly kb 1 éve nyílt, egy BubbleTea volt a helyén (pedig azok nagyon menők, ezek szerint nem jött be a környéken), egy indiai hapival beszéltem, még a levegőben is lehetett érezni az indiai illatokat.

A Späti International éjjelnappali kirakata fiatalok programjait hirdeti, belül a falakat feketefehér filmplakátok díszítik. Az üzletet egy ötvenes török hapsi viszi, már több mint 20 éve. A változás számára leginkább az, hogy sok nemzetközi diák jön, felsorolta, hogy a világ minden sarkából érkeznek, venezuelai, chilei, olasz, stb. Annyira nem szereti Berlint, hogy leélje itt az életét, szívesen elmenne Etiópiába.

Egy másik sarkon áll az Ä nevű hely, ami szintén az első bárok egyike az utcában. Egy nagyon mosolygós lányhoz volt szerencsém, sztorizós kedvében találtam, elég jó kis beszélőkéje volt. Mesélt mindenfélét, pl. hogy a szomszédok még 6 év után sem szokták meg, a szemközti sarokra kiírták viccből, hogy Ö. : ) A csajszi 2 éve dolgozik itt, 5éve jött Berlinbe, egyenesen Neuköllnbe. A környék biztonságára kérdezve azt válaszolta, hogy szerinte nem változott sokat, nem kevésbé veszélyes. Mesélt verekedésekről a bárban, vasárnap reggeli provokálásról, hogyan mentette meg a verekedést, volt egy hülye, aki biciklit dobott az utcáról az ablakon keresztül az egyik szobába, hálistennek nem ült bent senki, de amúgy ő nem találkozik veszélyes alakokkal meg erőszakkal. Számára a változás leginkább az, hogy megtelik az utca.

Bementem a kalapboltba, ahol nagyon kedves mosolygós népekre találtam!  A kalapos lány Finnországból jött kb 4 éve, az üzletet két és fél, három éve nyitották. A helyiség üres volt, nem tudják mi volt előtte. Azért jött, mert errefelé lakik pár utcával balra, a keresztlánya pedig pár utcával jobbra, így hát adta magát a kettő között álló üres hely. A kalapokat főleg külön alkalmakra készíti, meg ő maga is performanszművész, amihez felhasználja őket. Aztán szépen átfordult a beszélgetés ismerkedésbe, jó volt széles baráti mosolyokkal találkozni.

Végül a Sux nevű helyen jártam, ami 3 éve pörög, ennek a bárnak az a különlegessége, hogy csak egy bár, ahova be lehet ülni italozni. Nem aktivista hely, nem hotspot, nincsenek koncertek, csak egy társalgóhely. A tulajsrác már 8 éve Neuköllnben él, először Weddingbe ment, majd Kreuzbergbe, és onnan át ide, főleg azért, mert Weddingben nem volt semmi élet, és az elmúlt tíz év alatt még mindig nem történt ott semmi Neuköllnhöz képest. Megtudtam, hogy korábban török „kávézó” volt, vagyis drogelosztó központ, ahol 10 euróért lehetett kávét szürcsölni, kísérő ajándékkal a csészealjon.

Még mindig a kényelmesebb helyzeteket választottam, és inkább kávézókba/bárokba mentem be. Most is csak négy beszélgetésre került sor, a második felére már sikerült németül összeszedni a gondolataimat, ami felért egy mini sikerélménnyel. Új trükköt vetettem be, hogy Budapest-Berlin összehasonlító kutatást végzek, hátha így segítőkészebbnek bizonyulnak.

Először egy nagyon pici, régi, kopottas, ódon bútorokkal berendezett, gyertyafényes hangulatú kávézóban kezdtem. Két hapi a pultnál, egy kockás inges meg egy lapos sapkás, mindketten tulajdonosok, de végül a sapkás kollégával sikerült beszélnem, ő inkább a szavak embere. Hapikám művészember, ír, zenél, főz, aztán éttermet nyitott Mittében, de el kellett jönni az árak miatt. A picit januárban nyitották, két hónap alatt dobták össze. Korábban pamfletes könyvesbolt volt a helyén, de nem ment az üzlet, úgyhogy kiürült, aztán a tulajtól simán megvették. Főleg minőségi ételt és italt adnak, meg a vegákra is sokat gondolnak. A multikultiról azt mondta, hogy nagyon párhuzamosan élnek egymás mellett, mindenkinek megvan a saját közege, és nem igazán érintkeznek és találkoznak a döneresen kívül, bár mondjuk ők jófejek, hogy a szomszédos török pékséggel jóban vannak, és beengedik wc-re az ottani vendégeket, ami nem mindenhol szokás.

A következő állomás egy nagyon egyedi ruhabolt volt, ahol megnézegettem a ruhákat, elkezdtem beszélgetni a boltos csajszival, aztán szépen áttereltem a szót a kutatásra. Az üzlet inkább műhelyként meg kirakatként működik, mint boltként, vásárlók ritkán jönnek, főleg más boltoknak adja el a darabjait. A csajszi másfél éve júliusban nyitotta a boltot, az első designbolt a környéken, itt lakik Neuköllnben már 6éve. Annak idején sok üres hely volt az utcában, kellett neki egy műhely, és egy ismerőse révén szerezte a helyet. Nem érti ő sem ezt a nagy felhajtást a változások körül, talán mert számára ez egy természetes folyamat, ami az orra előtt zajlik, és kevésbé tűnik fel neki, leginkább csak az, hogy már megint megnyílt egy új bár.

Ezután betértem a Freies Neuköllnbe. Itt sokáig tartott összeszednem magam, mert tudtam, hogy ők voltak az elsők, mint a Kertész utcai Szimpla, a pionír, és nagyon nem örülnek a változásoknak, és vajon hogyan közelítsem meg őket. Abban biztos voltam, hogy őket megtisztelem azzal, hogy németül kérdezek, de végül a naívat játszottam. A pultban egy negyvenes éveiben járó jó erős, karakteres rockerlady nagyon kedvesen és barátságosan fogadott. A hely 6 éve nyílt, már előtte is sarki kocsma volt, csak ugyanolyan, mint a többi, és akkor úgy döntöttek szenekneipe-t csinálnak, ami kábé a romkocsma kategóriájának a megfelelője, olykor aktivistáknak is szoktak helyet adni. A nőci a kezdetektől benne van a buliban, ketten viszik a kocsmát. Itt lakott, de túl drága lett, szóval Kreuzbergbe költözött. Egyre több fiatal és külföldi jön, és drágul, régen sokkal többféle ember járt ide, szerinte az a jó, hogyha színes a társaság, és ha a helyieknek van hova járniuk, de persze semmi baja a külföldi diákokkal.Nagyon készséges volt, segítséget kérve még honlap címeket is adott, amiket ugyan ismertem, de metudtam tőle, hogy kicsit azért ironikus is a kisfilm.

Végül bementem még egy designboltba, amit egy ötvenes vörös hajú  művésznő vezet, elég bolondos, teljesen elvarázsolt lénynek tűnt, az a művész, aki tényleg nyitott mindenféle népekre, valószínű még mindig a nyolcvanas évek szellemiségének a rabja. A boltja egyben galléria is, épp most ünnepelte a harmadik évfordulóját. Megtudtam, hogy ez már a sok helyen volt galériája. Kreuzbergben kezdte, aztán Schöneberg, Mitte, majd megint Kreuzberg, aztán jött ide. Azért mert unatkozott, és helyet akart változtatni. Szereti a változatosságot, a változást nem evolúciónak fogja fel, hanem csak változásnak, és szerinte ez így oké. Ez volt az a beszélgetés, amikor nem is árultam el, hogy kutatok, hanem sikerült teljesen természetesen, kíváncsian érdeklődni felőle, németül : )

Ezzel elegem is lett a középosztálybeli értelmiségi kávézó-bártulajdonosok, művészek, fiatalok történeteiből, elég hasonlóak, és most már más narratívát akarok, öregeket és migránsokat akarok, csak ahhoz nagyobb bátorság kell, mert nagyobb a távolság és nehezebb közeledni, mindkét oldalról.

Első nap kicsit lassan indult be, biztonsági játékot játszottam, egyenlőre inkább felmértem a terepet, milyen típusú helyek vannak, mikor vannak nyitva, hogyan tudom beosztani, hogy mikor hova menjek, lehetőleg nyitáskor, amikor még nincs nagy forgalom és ráérnek.

Három és fél interjúra került sor, nem is olyan hosszú egy beszélgetés, mint gondoltam volna. Az eddigi németek egyenlőre nem túl beszédesek, elég hamar letudták a válaszokat, alig győztem kibontani őket. Ha így folytatódik, legalább több interjúra lesz időm, hátha a nagyobb esetszám közelebb visz ahhoz, amit keresek, de jó lenne inkább minél több részletet megtudni.

Elsőnek a Wildenbruch strasse sarkán lévő K-fetisch nevű menő kávézó-bárba mentünk, amire emlékeztem, hogy akkor dolgoztak az építkezésen, amikor még ott laktam, és egyszercsak megnyílt. Úgyhogy volt személyes sztorim is, amire hivatkozhattam. Mire eljutottam addig, merthogy össze kellett azért szedni a bátorságomat, aztán arra kellett várni, amíg békében magában találom a pultost, de ő inkább a kollégáját hívta maga helyett, aki viszont ráérős volt, szóval jó sok idő eltelt a várakozással. De kivártuk és végül sikerült beszélgetni Bennivel. Balos aktivista hely, rasszisták és homofóbok nincsenek szívesen látva, balos újságokkal, felolvasó estekkel, koncertekkel, interkulti Rütli sulis színjátszóestek, (egyenlőre) olcsó árakkal, ők újították fel a helyet, ami előtte üres volt, úgyhogy a tulajjal haverok, aki kávézót akart indítani amúgy is, egy török boltossal is jóban vannak, más bárokkal is közreműködnek, így kaptam referenciát is. Kollektívaként, magyarul szövetkezetként dolgoznak, mindenki egyenlően veszi ki a részét, de még semmi kereset, úgyhogy addig máshol dolgoznak.

Ezután egyedül folytattam, bementem egy antikváriumba, ami elég réginek nézett ki, reménykedve benne, hogy  régi sztorikkal teli aranybányára bukkanok. Helyette a legrosszabb várakozásaim teljesültek be. Az eladóból kiindulva németül vágtam neki, szépen elmondtam neki a történetemet, válaszul egy nagyon barátságtalan hárítást kaptam, a felét alig értettem, csak annyit hogy nagyon védekezően támadott, hogy már megint ezt kutatja valaki, és kezdett egyre sértőbb lenni, alig tudtam meggyőzni, hogy ez egy személyes érdeklődés, még arra sem akart válaszolni, hogy mióta van itt. Végül megmondtam neki, hogy mélyen csalódott vagyok, vagyis das ist ein pech, tschüss. Eléggé rosszul esett ez a reakció, és kellemetlen volt elviselni, de igazából örülök neki, hogy létezik ilyen is, mert valahol mélyen rosszul végződő forgatókönyvek is meglapultak a zsebemben.

A csalódottságom viszont hamar elmúlt a következő helyen, a SilverFuture nevű queerbárban, ahol tudtam hivatkozni a korábbi balos helyre. Elég kevesen voltak benn, Tomi, a pultos fiú szerencsére nem volt nagyon elfoglalt, és egész sikerült elnyernem a bizalmát, idővel egész belelendült a beszélgetésbe, talán megérezte az őszinte érdeklődésemet : ) Hat éve nyílt a hely, mint az első queerbár a negyedben, amikor még csak 5-7 bár működött az utcában, a srác pedig már tíz éve érkezett Neuköllnbe (közben költözött ideoda), szóval sok értékes információval tudott szolgálni. Mesélt pár történetet lakásokról, konfliktusokról, a szomszédban nyílt klubba járó bunkó machokról, akik néha kellemetlenkedtek, erkélyről petárdát melegekre dobó népekről, meg kedves izraeli háztulajdonosról. A végére egész személyes baráti beszélgetés kerekedett.

Az utolsó állomás a G, Gelegenheiten egyesület volt az Elbe strasse sarkán, ahova szintén bekukucskáltam már tavaly az ablakon, de valahogy sosem alakult úgy, hogy belépjek az ajtaján. Sikerült pont elkapni a tagokat még mielőtt elkezdődött volna egy egészen őrült-elvont kortárs koncert, ami tökéletesen pontot tett a beszélgetés végére. Három éve jött létre az egyesület, egy üresen álló hentesüzlet helyére, aminek a csempéi még a falon maradtak, alapvetően csak csütörtök és péntek este vannak nyitva, mert a többi nap pénzt kell keresni, itt minden nonprofit, rengeteg eseményt szerveznek, koncertet, olvasóestet, kiállításokat, esti bolhapiacot, a bevételt meg visszaforgatják, illetve a lakbért fizetik belőle, a halványan nemzetközi csapat szinte évente változik, a kedves kolléga két éve vesz részt a buliban.

Ezek egyenlőre csak a tényszerű infók, sokmindent eléggé ellentmondásosnak vélek felfedezni, holnap összeszedem a gondolataim.

Újra Berlinben, vagyis Neuköllnben. Most kifejezetten Neuköllnre, még kifejezettebben a Weserstrasse-ra koncentrálok, fölveszem a kutató-detektív kabátomat, feltűröm a gallérom, felcsapom a sapkámat, kis notesszel a kezemben járkálok, a kapualjban megállok, lejegyzetelem a jeleket amiket megfigyelek, kattintok egyet-kettőt, s miután továbbindulok, a lépteim mögött felkapja a szél a járdára hullt sárga faleveleket. A nyomozás alatt mellettem kísér társam, Watson ööö Laura, és kiegészít, ha valami érdekeset talál.
Szóval valami ilyesmi. Megpróbálom felgöngyölíteni a történetet, hogy miért is lett ez a környék annyira felkapott, mi indította el a változásokat, milyen változásokról lehet beszélni, vajon ez akkor a csúnya dzs betűvel kezdődő folyamat-e, hogyan is lehet megérteni az itteni történéseket.
Úgyhogy járom az utcát, megfigyelek és interjúkat készítek a helyeken: kávézókban, bárokban, kocsmákban, boltokban, és az elmondottak alapján megpróbálom összetenni a kirakós darabjait, kapcsolatokat vonni és meglátni a képet. Lehet, hogy  mindenhol ugyanazt a választ fogom kapni és az egész teljesen szimpla, és csupán anyagi magyarázatai vannak, hogy idejöttek az emberek, hát akkor ez derül ki. Remélem azért árnyaltabb a helyzet.
Egyenlőre a nap eseményeit és szereplőit mutatom be, a teljes képről majd a végén húzom le leplet, amikor már nekem is összeállt.

Visszanézve látom, mennyi mindent másképp tettem volna, meg így sem sikerült a néznivaló-utánajárnivaló kívánságlistámat teljesíteni (ami egyébként exponenciálisan képes növekedni), az oldalra is több mindenről szerettem volna írni, de annyira nem is számít. Elhatároztam, hogy helyette inkább összeszedem, hogy mi az, amit szerettem, mik voltak a kedvenceim Berlinben, bár alapvetően amúgy is a jó és érdekes dolgokról írtam.

A városban a legjobban azt szerettem, hogy nagy város, de ezt mégsem lehetett érezni, sem a környezetben, mert sok a zöld terület, a víz, nagy szabad terek vannak, amiket használnak az emberek, és életet lehelnek belé, otthonossá teszik, és emiatt nagyon hangulatos és kényelmes a városi élet, mint egy kanapé. Ráadásul a távolságokat sem lehet érezni, mert annyira szuper az infrastruktúra. És pont a nagyvárosból adódóan pedig annyira felszabadító hely, egyrészt mert rengeteg lehetőséget kínál, másrészt, mert olyan toleráns és nyitott mentalitás sugárzik, hogy azt tehetsz, amit akarsz (nyilván amíg azzal mást nem sértesz meg), az emberek elfogadják, nem zavarja őket, szabadon lehet élni. Például az öltözködésben sem zavartatja magát senki, tényleg bármit és mindent hordanak az utcán. Bad taste party nem létezik : D
Az urbexre teljesen rákattantam, a város kulisszája mögé bekukucskálni, ezt majd szeretném itthon is folytatni, érdekes helyeket felfedezni.
Nagyon örülök, hogy Neuköllnben laktam, nagyon szerettem a negyedet, teli élettel, a török piaccal és pékséggel, a török kultúrával, zenével, mosolygós barátságos emberekkel. Eléggé lokálpatrióta lettem ilyen szempontból, hogy Berlinen belül leginkább Neuköllnhez (és Kreuzberghez) húz a szívem, elég nehezen mozdultam ki belőle, ami nem érdekel, mert itt tömörült minden jó dolog. Karl-Marx strasse, Sonnenallee, Weserstrasse, Kottbusser Tor, Görlitzer Park, KANÁLIS!
Szeretten a random estéket, amik spontán alakultak, azok voltak a legjobbak, és elég sok ilyen volt. Azt hiszem, hogy az erasmus-Berlin kombináció erre nagyobb esélyt ad, mintha itthon lennék, mert elég valószínű, hogy ráérnek az emberek, és hogy mindig van hova kimozdulni.

Kedvenc kedves pillanatok:

• Török piacon bevásárlás után a kanálisparton enni és utcazenészeket hallgatni
• Sáriékkal közösen vásárolni a Yorckstrasse melletti piacon több kiló zöldséget, aztán szétosztani egymás között, és együtt főzni vacsit
• Tempelhofra kiérkezni
• hazabiciklizni a Graefestrassén
• Kotin a Kaiser’s előtt találkozás, várakozás, esti alapozás
• éjjeli U-bahn nyüzsgő hangulata
• csütörtök délután az egyetem tetején napozni
• Max a konyhában feltesz zenét, és hárman otthon táncolni
• Laura nevetése/kacagása
• a kanál zörgése, ahogy Diego kikeveri a napoli kávékrémet
• Gergővel bohóckodni és táncolni
• Mikail harmonikán zenél és Melike, a dekadens primadonna énekel, közben kezében a cigaretta

Kedvenc helyek:

• enni: Hamy (vietnámi a Hermannplatznál), Manouche (francia creperie az Admiralsbrückénél), Mustafa Kebab (Mehringdammnál)
• inni: Frau Woodstock, Koti Cafe, Clash, Zone, Sandman, Badehaus, Vétomat
• bulizni: házibulik : )

Mindjárt vége, de igazából nem érzem a végének a nyomását, nem érzem a súlyát, a stresszt meg a feszkót, nem rohanok az utolsó helyekre, hogy még gyorsan megnézzem, amíg itt vagyok, hanem békésen elvagyok, élvezem a tavaszt és adok még egy utolsó(előtti) ölelést a kedves ismerősöknek. Valamiért nem élem meg akkora drámának, lehet azért is, mert eléggé elhúzódott így a vége felé és már nagyon kívánja a helyzet, hogy továbbálljak. Úgyis visszanézek hamarosan.
Megyek, igen, végre, jön a következő szakasz, és igazából várom is.

Megint urbexeltünk egy kicsit, de az igazat megvallva, ez most nem is volt annyira izgi urbex. Teljesen központi helyen volt, a város közepén a Köpenicker strasse-n, még a bejutás is csak egy szimpla kerítés mászás volt, semmi veszélynek nem volt jele. Azt hiszem az első üres gyárépület felfedezősdinek még megvolt a maga újdonsága, de a második harmadik után már elszáll a romok romantikája. Bár az óriási terek továbbra is lenyűgöznek, amik szabadon állnak, hát még a tetőre felmenni és körbenézni, a kilátás azért mindig más. Ez most a Spree-re nézett, ahol ezerrel zajlik a waterfront városfejlesztés (MediaSpree), és az egyik utolsó telkeken jártunk, amit még nem kebeleztek be. Itt még ki lehet menni a partra, bár a kilátást már egyre inkább az “esztétikus” irodaházak fogják alkotni. A Spree-part fejlesztés és az ellenállási mozgalom is megérne egy nagy cikket, ennek viszont most nem járok utána, helyette inkább olvasnivaló itt és itt (a projekt honlapja úgy néz ki a wikire költözött.)

Otthon nem igazán szoktam a tömegközlekedést használni, főleg nem a metrót, elég kis területen mozgok, gyalog meg biciklivel simán elvagyok. Itt viszont elég gyakran szállok metróra, hamár a diákhoz (ingyen) tömegközlekedés jár, különben is nagyok a távolságok, és télen is jól jött. Valószínűleg ezért is élem meg nagyobb élménynek az itteni U-bahn utazásokat, és tartom nélkülözhetetlen részének a nagyvárosnak, számomra a metró és a metrón lévő elidegenült egyének tömege jelzi a leginkább, hogy egy nagyvárosban járok.
A nagy távolságokat jól jelzi, hogy sokan elmélyednek a könyvükbe, zenét nem is hallgatnak sokan, inkább olvasnak. Én is kiolvastam már egy-két könyvet úgy, hogy kizárólag a metrón nyitottam ki.Gyakran felszállnak utcazenészek a metróra, egy-két állomáson át játszanak valamit, aztán körbejárnak egy kalappal vagy pohárral egy kis támogatásért. Az esetek többségében szintialapra fújja pár trombitás,vagy szaxofonos alapdalokkal, a hit the road jack, vagy a keresztapa dallamára, vagy mulatós dalokat fújnak, elég gagyik, ezeket könnyen meg lehet unni egy idő után. Az utasok pedig hihetetlen közönbös arcot vágnak, ami szerintem még mindig jobb, mintha fintorognának, ha nem tetszik. De volt pár alkalom amikor vicces zenészek szállnak fel, akkor tényleg kicsalnak pár őszinte mosolyt : )
Az éjszakai metrózást nagyon szeretem, az teljesen ellentéte a nappali utazásoknak. Olyankor mindenféle emberekkel lehet találkozni és beszélgetni, mindenki megy buliba, vagy buliból haza, hangos az egész kocsi, és tele van élettel. Olyan is volt, hogy egyedül mentem haza este az U-bahnon, és összenéztünk egy zenéthallgató nagyfejhallgatós szemüveges figurával és összemosolyogtunk a szitun, h kb csak mi megyünk egyedül haza, meg a fura spanyolokon. Valamiért ez a személyes pillanat tökre megmaradt. Szeretem az U-bahn életet, de nyilván csak azért értékelem ennyire, mert otthon nem nem szokásom metrózni.
Annyira megörökíteném néha a metrós jeleneteket meg népeket, de sajnos a metrón fényképezés nem igazán fekszik, mert nem tudom feltűnésmentesen csinálni, hát nem éppen egy szociofotósnak születtem, maradnak az állomások meg a sárgálló metrókocsik.