Kreuzberget és Neuköllnt már eléggé körbejártam, úgyhogy gondoltam most arrébb állok, és megnézem a következő legközelebbi városrészt, Friedrichshaint, szlengül F-hain. Ugyan a központi részeit már keresztülkasul körbejártam a Warschauer-Boxhagener-Revalerstr metszetet, de most elcsavarogtam a többi utcába  és teljesen véletlenül, nem olvastam róla, nem hallottam róla, rátaláltam pár színes csodára. Rémlik, hogy F-hain volt az otthona a legtöbb foglaltháznak meg kommunának, hát most beléjük botlottam. Csinosak.

Impulzív. Talán ez az egyik legjobb szó, ami a legkifejezőbben leírja Berlint. Emiatt is olyan vonzó, a rengeteg impulzusával, a sokszínűségével, ezernyi különböző hellyel, kultúrával, emberrel, élettel. Felszabadít, felráz, inspirál, aktivál. Ez élteti és mozgatja a várost és lakóit. Viszont ugyanez, ami annyi energiát ad, lefárasztani is képes, mert állandóan mozgásban van, lüktet, zakatol. sihuhuu. Azt mondta valaki, Berlinbe sokan csak ideiglenesen jönnek, de nem telepednek le egy életre, a lakosság gyakran és gyorsan cserélődik. Lehet, hogy emiatt pörög a város, mert állandóan frissül a keringése, és emiatt is van tele kreatív potenciállal, amit kimerítenek, de aztán újratöltik – az emberek meg kimerülnek, aztán újratöltődnek.

Berlin typográfia számos változatban.
Elég nehéz kiválasztani egyet, bár nekem ez marad a kedvencem. Klikk a képre, s ott a többi!

A legújabb kalandot ezúttal tényleges játszótéren találtuk, vagyis pontosabban egy vidámparkban, a Spree Parkban. 1969-ban építették Treptower park mellé, a folyó partjára a Kulturpark Plänterwaldot, ahova eljárhattak szórakozni a kelet-berliniek: lehetett óriáskerékről átkukkantani a falon túlra gyönyörködni  a tájban, hullámvasúton sikítozni, kalózhajón hintázni, csónakázni, stb. A történet a szokásos, a fal leomlása után megcsappant a vidámpark látogatottsága, majd 2001-ben végleg bezárták a helyet.

Már egy ideje amúgy is kiszúrtam a helyet a dínókkal, úgyhogy most ténylegesen elmentem a srácokkal, hogy felfedezzük. Végigbicikliztünk a Spree mentén, majd miután megtaláltuk a legmegfelelőbb helyet, letettük a bringákat, és simán átmásztunk a kerítésen. Pár perc séta után tényleg ott magaslott előttünk az óriás kerék a dínókkal! Szegény Tyronnosaurus Rex kidőlt, de a Brontosaurus jól bírja még a strapát : ) Az őszi ködben az egész nagyon bizarr képet festett. Teljesen szürreál. Olvastam, hogy vannak őrök, de mi szerencsére nem találkoztunk eggyel sem. Egy kicsit leültünk egy teraszon megpihenni az óriáskerékkel szemben, és egyszercsak azt látjuk, hogy megmozdul, és halljuk hogy nyikorog a kerék.. mitnemondjak eléggé ijesztő volt. Időközben sajnos besötétedett, és túl sokat már nem láttunk, de vissza kell még menni a hullámvasút miatt.

Teljes káosz van a fejemben, a magyaron kívül három nyelv keveredik benne egyszerre, ráadásul mindegyik teljesen különböző gondolkodást kíván. Alapvetően angolul zajlik mindenkivel a kommunikáció, úgyhogy az eléggé természetes, bármikor át lehet váltani. Viszont most itt volt nálunk Max egy brazil haverja, Félipe, akikkel egész estéket franciául beszélgettünk át, eszméletlenül élveztem, hogy feleleveníthettem a franciatudásomat. Emellett viszont még tanulok németül, amikor csak lehet próbálok németül beszélni, de ennek meg abszolúte más a szószedete és a szerkezete. Totálisan kavarodnak a fejemben a kifejezések, mondatok, egyszerre több nyelven próbálok megszólalni, hihetetlen milyen tekervények mozoghatnak ilyenkor odabenn. Most már talán el tudom képzelni a bábeli zűrzavart.

Felfedezni és megismerni egy város titkos, elhagyott helyeit, melyek megbújnak a nagyközönség elé tárt nyilvános városkép mögött, pedig közben ugyanúgy a városnak és annak múltjának valós részei. Számomra valami ilyesmit takar az URBEX, ami úgy tűnik egyre több ember érdeklődését felkelti, éljen, szerintem is érdekes ezeket a helyeket megismerni, ráadásul még izgalmas kalandokkal jár együtt a titkos, néha illegális terepre bemászás. Szóval gyerünk, lássuk mit lehet felfedezni Berlinben!

Az első kalandot Grunewaldban kerestük, hogy megnézzük a Teufelsbergi tornyot. Mikor elindultunk az erdőben, csodálkozva láttuk, hogy dimbes dombos tájra kerültünk, viszont kiderült, hogy ezek valójában mesterséges dombok, és a második világháború után maradt romokból-törmelékekből gyúrták. A Teufelsbergen álló radartornyot a világháború után építették a szövetségiek, hogy kövessék, mi zajlik az NDK-ban, és ellenőrizhessenek minden rádiós jellel való kommunikációt. A fal leomlása és az újraegyesítés után a hely nyilván elvesztette értelmét, úgyhogy bezárták és otthagyták. Az utóéletében már inkább bulikhoz, művészkedéshez és graffitizéshez vették igénybe, jól le is használták, aminek eléggé feltűnő jelei voltak, mindenütt sörösüveges darabokon és spray-dobozokon tapostunk.

Miután sikeresen túljutottunk a szögesdrótos kerítésen, körbejártuk a terepet, majd végül felmásztunk a lépcsőkön a helyszínre, ahol végre magunk előtt találtuk a giganagy gömböket. Ezek lehettek a bázis legfontosabb tartozékai, mivel belülről nagyon erősen visszhangzanak, lehet, h a rádiójelekkel volt vmi szerepük , bár nem vagyok szakértő. Legjobban a legfölső gömb visszhangzott, aminek a falából (még) nem vágtak ki mintákat. Itt a legkisebb nesznek is hihetetlen hangja volt, suttogásnak, csettintésnek, lépéseknek, össze is hoztunk egy kisebb jam sessiont. Egy másik gömb közepén lógott egy hinta, naná, hogy kipróbáltuk : )

Igazából az egész egy posztindusztriál játszótér, előjön belülről a kisgyerek, tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal csodálkozunk rá és élvezzük az izgalmát a hidegháború és az indusztriális világból ránkmaradt gigantikus épületek felfedezésének.

Az egész urbex és a posztindusztriális állapotok kapcsán rengeteg kérdés merült fel bennem, de az majd egy másik poszt lesz, még gyűjtenem kell hozzá tapasztalatokat.

Végre kidugtam a fejemet Berlinből, és kiugrottunk másfél napra Hamburgba. Egy jó ideje már terveztem elmenni, főleg hogy szinte az egész Fatih Akin filmográfiát végignéztem, meg amúgy is vonzanak a kikötők.

Igazából nagyon szerencsések voltunk. A CS srác, aki fogadott minket, kölcsönadott két biciklit, aminek nagyon sokat köszönhetünk, így körbe tudtuk kerekezni a várost. Egy kicsit a külvárosban lakott, sajnálta, hogy túl sok hely nincs a környéken, ahova be tudnánk ülni, de van egy 5percre, úgy hívják, hogy Soul Kitchen. – „Micsodaaa? AZ a Soul Kitchen?” „Ja.” : ))) Szóval teljesen véletlenül elmentünk a Soul Kitchenbe egy kisebb koncertre. Kiderült, hogy a helyet megvették a film forgatása után, és továbbra is étterem-bárként üzemel, a tulaj  csupa szívből viszi az üzletet, ami sajnos nem pörög annyira, bár nem világos, hogy miért nem (a pasas egyébként hihetetlen figura, ezüstcsillámos szoknyában élvezte a koncertet).

Hamburg számomra nagyon izgalmas város, a második legnagyobb német város, rengeteg bevándorlóval, amit például sokat magyarázhat, hogy nyugat német ipari kikötővárosról van szó. De érdekes módon nem érezni azt a nagy nyugati ipari hatást a városban, a kikötő jellege sokkal erősebb, és inkább ez adja a hangulatát. A város kb Budapest-méretű, jobban bejárható, és hasonlóan szimpatikus a légkör, mint Berlinben, habár teljesen más a karaktere.

Bicikliztünk ipari tájon a dokkok között, át az Elba alatt egy alagúton, strandon, kikötőben, belvárosban, tóparton, és a legelvarázsoltabb helyen, a Speicherstadtban. Egy kicsit holland hatása van a kis csatornák miatt, de hozzá a robosztus raktárépületek a vöröstégla és a türkiz tetők kombinációival egészen más hangulatot kölcsönöznek, engem nagyon magával ragadott a hely, teljesen a hatása alá kerültem. Ide még vissza kell jönnöm.

Az egyetemi könyvtárról külön blokk kell, már csak azért is. : ) Itt minden karnak saját könyvtára van a saját épületében, még központi könyvtár is van, de a legizgalmasabb a Philologie Bibliotek, a bölcsészkari könyvtár. Hiperszuper modern az építészete, az egész egy nagy üvegtojásban van, az alaprajza pedig egy agy: igazán metaforikus : )

folytköv az egyetemről:

Tanulmányok

A harmadik helyet végül az antropológia tanszék nyerte el, ott vettem fel a harmadik szemináriumot, ami az Anthropology of Inequality, Stigma and Resistance címet viseli. Szintén fiatal, lelkes PhD-s tanár tartja, egy cseh figura csupa érdeklődéssel és nyitottsággal a diákokkal szemben. Az óra hihetetlen interaktív, nemetközi arcokkal, mindenki részt vesz és motivált, viták zajlanak, végre kezdem megízlelni milyen lehet “igazi egyetemistának” lenni : )

Az egyetemi campus

Az egyetem kint van a város szélén, együtt van az összes kar, tanszék, intézet, irodák, könyvtárak, az egész campus egy kisebb falut alkot Dahlemben. A U3 két állomása között terül el, a reggeli metrók így állandóan tele vannak, és rengetegen futunk együtt az átszálláskor, hogy elérjük a csatlakozást. Eleinte persze eléggé nehéz volt kiigazodni, mivel szét vannak szórva a egyetemi karok, és három különböző tanszékeire járok, jó sokat lehet bóklászni az utcákon, amúgy persze ki van táblázva minden.

Amit nagyon élvezek, hogy tele van az egyetem közösségi terekkel : ) Először is ott a menza, óriási étkezővel. Mellesleg két menza van, külön van még vegetáriánus menza. A kedvenceim a diákok által üzemeltetett kis kávézók. Már írtam a Rotes Caféról, de annak külön épülete van. Viszont az egyetem épületein belül is vannak kedves kis kávézó-pihenőhelyek, amit az asfa működtet (helyi diákképviseleti szervezet), ezeket kisebb termekből alakították ki, és a legjobb, hogy tartozik mellé még egy terasz is!! Az egész egyetem annyira élhető ezekkel a barátságos, családi közösségi terekkel, igazán élvezet bent lenni. Nincs meg az az érzés, hogy csak azért vagyok az egyetemen, hogy bemenjek az órára, aztán haza, hanem ennél sokkal többet kínál a campus, egy hely, ami abszolút a diákoknak van, ahol együtt lehet lenni, enni, társalogni, élni.

Rengeteg freiluft placc van a szabad ég alatt, theaterhof dombbal, padokkal, udvarok, parkok, nyáron biztosan mindenki kint fekszik a füvön. Sokan mondják, hogy tavasszal kellett volna jönnöm, de igazából örülök, hogy ősszel vagyok itt, mert régen élveztem ennyire az őszt, mindenhol fák vannak, és minden színes.