Ma az antropológia szemináriumon megint szembesültem azzal, hogy mennyire szabadabb oktatási módszereket alkalmaznak itt. Az egy dolog, hogy szeminárium lévén interaktívabb a közeg, a tanár szót ad nekünk és hagy minket megnyilvánulni. De annyira más, és az máris nagyon szimpatikus, hogy kifejezetten kiváncsi a véleményünkre, és reflektál, és ma is az egész óra egy nagy beszélgetés volt, ideoda repült az asszociációk szárnyán, és érezni az inspiráció bizsergését a levegőben, pedig reggeli óra. Ma társadalmi elméletekből indultunk ki, olyanokból, melyek számomra ismertek voltak már, pl. Bourdieu praxiselmélete. Kérte a tanár, hogy aki ismeri az magyarázza el a többieknek. Végigfutott a fejemben minden, amit otthon tanultam, de más megelőzött. Szerencsére. Mert teljesen másképp magyarázta, sokkal eredetibb, kreatívabb módon, életszerűen. És ekkor fejbe vágott (megint) az, hogy otthon mennyi mindent a fejünkbe vernek, neveket, elméleteket, mi mihez kötődik, de mindez eszméletlenül elméleti szinten marad, és a fejekbe is így vésődik be. Legalábbis én valószínűleg hasonló absztrakt szinten magyaráznám el ezeket az elméleteket, abban a rendszerben, ahogy tanultam. Olyan érzésem támadt, mintha sémákba rendeznék ezeket a gondolatokat, mintha egy keretbe zárnák őket, amiken nem hagynak túllépni, nem hagyják kinyitni a gondolatdobozokat. Itt viszont kifejezetten önálló gondolatokra és meglátásokra, önkifejezésre motiválnak és bátorítanak, és a gondolatok szabadabban szállhatnak.