Manapság nagyobb események, felfedezések nem igazán történnek, zajlanak a mindennapi teendők: egyetemre járás, német tanulás (lassan kezdek büszke lenni magamra, hogy félév alatt annyi németet szedtem magamra, amit sosem gondoltam volna, lényeg, hogy már sok mindenről el tudok beszélgetni, ha úgy adódik). Az Erasmus-élet egyre inkább kezd homályba veszni (nem mintha eddig is olyan jellemző lett volna), de a berlini ittlétem most újabb fordulópontot vett. Most, hogy kitaláltam, hogy jó lenne szakmai gyakorlatot találni a tavaszra, így a jövőképemmel együtt a jelenem is megváltozott egy kicsit, és nem feltétlenül a csavargásra és a bulizásra koncentrálok. Persze továbbra is sok minden áll a listámon, aminek még utána akarok járni.

A hétköznapokhoz azért továbbra is hozzátartoznak a spontán esték. A hétvégén hazafele menet konkrétan a sarkon belefutottam Maxba, az egyik előző lakótársamba (miafene), aki pont itt üldögélt az egyik bárban a haverjaival, és betessékelt behívott  egy italra. Ma este pedig a Mikail koncertezett szintén nem túl messze innen, és utána vele és egy másik török cimborával jó hosszan beszélgettünk mindenféléről… Mégpedig.. Hihetetlen, hogy itt Berlinben sokkal erősebbnek érzem a török kultúrát, főleg, hogy a berlini kultúra alapvetőleg nem a német kultúra, hanem a sok különféle kultúra egyvelege. Multikulti. Mindenesetre a török a legerősebb ezek közül, és az egyetemen az egyik órán is pont téma volt a török nemzetállam-építés és modernizáció és Atatürk, a kisebbségek helyzete-elnyomása, vagyis a kurdoké, és az egész nagyon nagyon sok kérdést és ellentmondást tartalmaz. * Úgyhogy beszélgettünk erről is – vicces, h én vetettem fel nekik, és ők erről még nem is beszélgettek erről komolyabban – beszéltünk még forradalomról, történelmiekről és maiakról, egyiptomról, török vidékről, zenéről, életről, lélekről, szellemről, ről ről ről… a rolót meg húzom is már lefelé.