Nem gondoltam volna, de elérkezett az a pont, amikor tényleg azért mentem a Badehausba (az új Szimplába), mert otthon akartam érezni magam. Ne de ez az “otthon érzés” ennél bonyolultabb, nem azt jelenti, hogy magyar közegben akartam lenni. Az történt, hogy elmentünk páran egy nagyobb társasághoz kapcsolódva, ahol nem igazán éreztem jól magam, nem éreztem önmagam, sem a társaságot a magaménak. Persze a társalgással nem volt probléma, nyitott vagyok sokféle emberre, de amikor éppen egy kis szünet alakult ki, rámtört a rádöbbenés, amin amúgy is agyalok néha, hogy: hol vannak azok az emberek, akik hasonlóbbak hozzám, hasonló az attitűdjük, hasonló értékeket vallanak,stb.. Annyira hiányoznak a tekesek ilyenkor, akikkel ez megvan, és tudom, hogy mégiscsak közel állnak, és nem tudom, hogyan tudom itt Berlinben megtalálni az ilyen személyeket. Ebben a pillanatban pedig beugrott a Zé, és hirtelen eszméletlen erőssé vált bennem a bizonyosság, hogy márpedig nekem a Badehausba kell mennem, hogy találkozzak vele, mert ott a helyem, abban a közegben. És akkor elnézést kértem a többiektől, nekem most máshova kell mennem, és a lábaim elindultak a Warschauer felé. Még sosem éreztem magam ennyire irracionálisnak, kizárólag és egyértelműen a szívemre hallgattam, és teljes mértékben az irányított a Badehaus felé, hogy ha odaérek, akkor az jót fog tenni a lelkemnek. Amikor pedig odaértem, akkor tényleg elfogott az “otthon melege”, ott volt a Zé, beszélgettünk, és megnyugtató együttérzést kaptam tőle, sok más kedvessel is találkoztam még, és valóban megnyugodtam. Nagyon örülök, hogy a szívemre hallgattam, és tényleg ez volt a legjobb dolog, amit tehettem. Azt hiszem nagyon jó, és nagyon sokat ér nekem, hogy van egy ilyen hely.